Mindvégig sportoló maradtam! – Miklósa Erika a Mandinernek

Mondhatjuk, a sors keze volt abban, hogy a klasszikus zene közelébe került?
Már gyerekkoromban korán kiderült, hogy van zenei tehetségem, Kiskunhalason, ahol éltem, a szüleim zenetagozatos általános iskolába írattak be. Kifejezetten jó hallásom, ritmus­érzékem volt. Nem voltam jó gyerek, az énekórán a tanár büntetésből mindig kiültetett az asztalához, erősen emlékszem, hogy a lemezjátszó mellett ülve A varázsfuvolát hallgattuk. A Sarastro áriája elvarázsolt. Az osztályfőnök nagyon szerette a komolyzenét, minden évben legalább kétszer elvitt minket operába.

Mégis iskolát váltott.
Közben egyre inkább a sport felé fordultam, átmentem a sporttagozatos iskolába. A szüleim is sportoltak, apukám futballbíró volt, kétévesen már vitt a meccsre, hátul ültem a biciklin. Második-­harmadikban elkezdtem atletizálni, egészen tizenhat éves koromig űztem versenyszerűen. Gyorsan fejlődtem, hamar dobogóközelbe kerültem.

Melyik számban versenyzett?
Az ugrószámok voltak az erősségeim: távolugrás, magasugrás, gátfutás. De mivel elég komplex volt a tehetségem, később hétpróbázó lettem.

Aztán jött a végzetes sérülés, amely derékba törte a sportkarrierjét…
Egy sérülésből jöttem épp vissza, ezért védtem magam távolugrás közben, ez okozta az újabb sérülést. Nem sikerült teljesen rendbe jönni, onnantól kezdve féltem az ugrásoktól. Sose voltam bátortalan kislány, de mintha minden megváltozott volna körülöttem. Gipszben fekve egyszerre kiszolgáltatott voltam, nem tudtam, mi lesz ezután. Nehezen szedtem össze magam. A barátnőim rábeszéltek, hogy jó pénzkereset esküvőkön énekelni; hatan lányok jártunk közösen, ám egy alkalommal a többiek lebetegedtek, és egyedül kellett menjek. Demjén Ferenc egyik számát adtam elő. Ott hallott meg és szúrt ki magának Maday Lilla énektanár. Nem kevesebbet mondott, mint hogy a világ egyik legjobb Éj királynője lehetne belőlem. Ez volt a kód: felébresztette a bennem alvó oroszlánt.

Elhitte neki?
Addigra nagyon kellett már, hogy belekapaszkodjak valamibe, és higgyek magamban. Ott álltam kamaszodó, hitevesztett lányként, félbehagyott versenyzői karrierrel, teljesen elhagytam magam.

Hogyan vezetett innen az út az Operába?
Nem tudom. (Nevet) 1987-et írtunk ekkor, 1990 szeptemberében már le is szerződtettek. Lilla néni először a szüleimmel beszélt, mondta nekik, higgyék el, minden támogatást megérdemel a kislány. Anyukám másodállást vállalt, hogy a magánórákat kifizethessük. Felvettek a zeneiskolába, ott még különórákat is kaptam, hogy megtanuljam a szolfézst, összhangzattant, zongorát. Mindennap jártam énekórára, hihetetlen tempóban fejlődtem. Lilla néni megtanított először a légzésre, hogy érezzem, az egész testembe veszem a levegőt. Fül-orr-gégész férje mellett speciális légzéstechnikát dolgozott ki a hangszalagműtött betegekre, máig ezt a módszert használom.

Az olimpiai álmokat szövögető egykori gátfutó hirtelen operaénekesi babérokra tört?
Tizenöt-húsz évre előre felvázolták, mit kell tennem: konzi, aztán főiskola, onnan az akadémia, operaszak, majd előénekelek a Szegedi Nemzeti Színházban, utána pedig a Magyar Állami Operaházban. Tizenhét éves voltam, gondoltam, talán harmincévesen lesz belőlem valami. Ehhez képest bekerültem a szegedi nagy istállóba, a konziba Berdál Valériához, aki a nagyokat, Tokody Ilonát, Komlósi Ildit, Bátori Évát is tanította. Kiskunhalasról kijutottam a nagyvilágba, önállóan laktam, albérletben. Belevetettem magam mindenbe. Nagy sportélet volt Szegeden, elkezdtem kézilabdázni, és a JATE-n beiratkoztam egy színjátszó szakkörbe is. Az egész város úgy beszippantott, hogy mindenhova jártam, csak a zeneiskolába nem. Egyszer csak valaki azt kérdezte, miért nem próbálkozom külföldön, Münchenben van egy jó konzi. Erre fogtam magam, és kiutaztam rokonokhoz Münchenbe, ott eltöltöttem három hetet. Közben belém hasított: mindjárt itt a vizsga, haza kell mennem. Valika néni, aki csak úgy hívott, hogy Szörnyella, nagyon mérges volt rám, odabökte, látott a tévében egy hirdetést, az Opera előéneklést hirdet. „Oda szépen elmész, mert elegem van, hogy sose látlak” – mondta. Azt gondolta, ha oda elmegyek, úgyis kirúgnak, és akkor majd észhez térek.

Nem egészen így alakult…
A háziszínpadon volt az előéneklés, Petrovics Emil, Kovács János, Medveczky Ádám ültek az asztalnál – nadrágban és pólóban beviharzottam. Kovács János felhorgadt: „De hát ez itt nem a gyerekkórus felvételije!” Szemtelenül csak annyit válaszoltam, hogy Miklósa Erika vagyok, jöttem előénekelni. „És milyen áriát tudsz?” – hangzott a kérdés. Az Éj királynőjéét – mondtam. Tényleg csak azt tudtam, és annak is csak a felét. Azt is titokban tanultam meg, Valika néni agyoncsapott volna, ha megtudja, hogy ilyen áriákat tanulgatok tizennyolc évesen… Elkezdtem énekelni: „Pokoli lánggal ég a bosszú…”, egészen a feléig, amikor Kovács János megszólalt: „Köszönjük, elég!” Leizzadtam, nagy kő esett le a szívemről. „Idefigyelj, kislány, te jól megleptél bennünket. Hány éves vagy?” – kérdezték. Mondtam, tizenkilenc. „Jövő héten nagyszínpadi előéneklés, mind a két áriát kérjük!” Na, tanulhatom meg, gondoltam. Megtanultam gyorsan mind a kettőt. Akkor már a tanárnő is jött velem. Nem voltam beénekelve, úgy éreztem, el is rontottam, meg se vártam, mit mondanak, felültem az első vonatra, és hazamentem Szegedre. Este kilenc felé aztán anyukámék, mint az őrültek, csöngettek az albérletemnél, és valamit lobogtattak a kezükben. „Távirat jött az Operából! Felvettek!”

Ott hogyan fogadták?
Csak ekkor jött a sokk. Amikor először beléptem az Opera művészbejáróján, azt gondoltam: „Úristen, mit keresek itt?” Annyira kicsinek és kevésnek éreztem magam. Két év énektanulás után ott voltam, ahova mások évtizedek alatt sem jutnak el. Nagyon szerettek. Annyira fiatal voltam és kezdő, hogy szinte kislányként kezeltek, pátyolgattak. Nem voltam konkurencia senkinek, inkább a tapasztalat szólt azokból a nagy művészekből, akik azt mondták, nem jósolnak nekem nagy jövőt, négy évet talán. Ha az ember technikailag és mentálisan nem kész erre a pályára, bizony hamar vége lehet. Csak hát egyet nem tudtak: hogy sportoló vagyok. Elhatároztam, hogy a saját utamat járom. Nem szokványos módon kerültem oda, nem is lesz szokványos a pályám, ezt tudomásul kell vennem, egyébként megesznek.

Mindvégig ilyen könnyen ment minden?
Hamar felgyorsultak az események. Ösztöndíjasként sok helyre elküldött az Opera: az Olasz Kultúrintézetbe meg az Osztrák Intézetbe jártam nyelvet tanulni, kiküldtek mesterkurzusra. Nem tudták, mit kezdjenek velem, ezért kidolgoztak egy „ötéves tervet”, akkor már Ütő Endre volt az igazgató, Kürti András a művészeti vezető. Hogy szokjam az egész közeget és a színpadot, ingyen bejárhattam mindennap előadást nézni. Játékmesteremmé kinevezték Komlóssy Erzsébetet, az, hogy többméteres uszállyal tudok közlekedni a színpadon, neki is köszönhető. Csomó technikai dolgot megtanított: estélyi ruhák, korhű jelmezek viselete, tartás, ilyesmi.

Mi volt az első jelentősebb szerepe?
Először könnyebb szerepeket kaptam, aztán jött A denevér Adélja, abban figyeltek fel rám. 1992-t írtunk, akkor mutatták be a Margitszigeti nyári fesztiválon a Rigolettót, és szerették volna, ha az apród szerepét én énekelem. Két mondat volt az egész, négy ütem, de nagyon boldog voltam. Szűcs Márta volt Gilda, Miller Lajos Rigoletto. Az előadáson ott volt Hamari Júlia, ő szúrt ki magának. Brüsszelbe készült épp egy gálakoncertre. A tapsrend után odajött hozzám, és megkérdezte, ismerem-e Bellini A Capuletek és a Montague-k című operáját, elénekelném-e Giuliettát. Rávágtam, hogy igen, noha fogalmam sem volt, miről beszél. Két hét alatt gyorsan megtanultam a szerepet, és Brüsszelben már egy színpadon énekeltem vele. Tulajdonképpen ő indított el a pályán.

Hamar jöttek a külföldi megkeresések?
Egy ügynökség felfigyelt rám, aztán gyorsan beindult a karrierem. Közben zavart, hogy cikiznek, mert nem végeztem el a Zeneakadémiát, de megint jött a szerencse: egy amerikai ügynök, aki hallott énekelni, felajánlott egy ösztön­díjat Phila­delphiába. Az Academy of Vocal Arts kifejezetten énekes­akadémia, csak énekesképzés folyik, szerepek betanítása. Két évet voltam ott 1995-től, de közben azért hazajártam énekelni.

Beszippantotta Amerika?
Egyáltalán nem, folyamatos honvágyam volt. Közben az Operából valaki jelezte, hogy újra indít ösztöndíjprogramot a milánói Scala – a világ legnagyobb dolga volt oda bekerülni. Ahhoz azonban pénz is kellett. Egy kéthetes felvételire kellett kiutazni. Semmi pénzünk nem volt akkoriban, mire az első férjem kitalálta, adjuk el a lakásunkat. „Meglátod, majd fordulnak a dolgok, és bizony te leszel a legjobb Éj királynője a világon” – mondta.

Így is lett.
Megléptük, és bejött. Összesen hét embert vettek föl a világból, gondoltam, semmi esélyem, de kimentem, és felvettek. Ricardo Mutti pedig a következő évben rögtön be is rakott A varázsfuvolába. Onnantól kezdve megkérdőjelezhetetlen volt a helyem, kvázi lett diplomám, olyan mesterek tanítottak, akikkel az embernek kezdőként esélye sincs találkozni.

Megfordult a fejében akkor vagy később a pályája során, hogy kinn marad?
Eleinte úgy gondoltam, hogy biztos külföldön fogok élni. De Milánót nagyon megszenvedtem, csak húsvétkor és karácsonykor lehetett hazajönni, óriási honvágyam volt. Amikor hosszú idő után húsvétkor hazajöttem, egy kis Renault Clióm volt épp, s ahogy átléptem a határt Rábafüzesnél, kikanyarodott elém egy csónaklámpás piros Škoda, benne egy barázdált fejű mezőgazdász bácsi micisapkában, oldalán a feleségével. Sírva fakadtam. Félre kellett állnom. Ebben minden benne volt: a mi magyar helyzetünk, a gyökereim, az, hogy honnan jövök, a föld szeretete. Mondtam: márpedig én soha nem fogok kiköltözni, ha egy napra is, de mindig hazajövök. Így is lett. Fárasztó volt, de mindig feltöltődtem itthon. Volt olyan, hogy Berlinben elénekeltem az előadást, fél tizenkettőkor lesminkelve beültem az autóba, és nyomás haza. Egész éjszaka vezettem, csak hogy otthon aludjak.

Mi az, ami segítette, hogy megtalálja a helyét a világ nagy színpadain?
Az embernek sok önbizalmat ad, ha olyan helyen énekelhet, amelyet jegyeznek a nagyvilágban. Ezt a New York-i Metropolitan adta meg nekem 2004-ben. Ott irigylésre méltó munkamorál van. Igazából ott tanultam meg dolgozni. Ott értettem meg, milyen fontos, hogy a kollégák ösztönzik és bátorítják egymást. Mindig a produkció a lényeg, azt kell közösen megalkotnunk, nem az egyéni érdekek motiválnak. Persze nekem is a legjobbat kell nyújtanom, de mégis együtt.

Itthon nem ez a tapasztalata?
A magyar ember kicsit más. Benne van a kishitűség, a saját magába vetett hit hiánya. Ebből kellene kilépni, és értékelni, amit tudunk. Kis ország létünkre sok mindenben annyival jobbak vagyunk másoknál! Ezt kellene tudatosítani, túllépni azon, hogy mi volt a történelemben és továbblépni.

Kik voltak a kedvenc partnerei a nemzetközi porondon?
Elsőként Jonas Kaufmannt említeném, akivel együtt indultunk Salzburgban 1999-ben. Azóta is jó barátságban vagyunk, nagyon szeret Magyar­országra járni, tavaly itt volt az Eiffel nyitókoncertjén is énekelni. Aztán ott van Susanna Phillips New Yorkból, egy különleges szoprán. Az Abbado családot nem tudom kihagyni, Claudio Abbado zenei­leg a legnagyobb hatást tette rám. Először a fiával dolgoztam, Daniele Abbado rendezővel, majd egész Olaszországot és Európát végigturnéztam kettejükkel, óriási tapasztalat volt. És végül a nagyszerű mester, Plácido Domingo, akivel New Yorkban sokat találkoztam és énekeltem a hét-nyolc éves amerikai pályafutásom alatt. Nekem ő példaértékű abban, ahogy a közönséggel kapcsolatot tart. Remek kolléga, emberségből is, művészetből is jelesre vizsgázott, emellett nagyon klassz üzletember. A Virtuózokban pedig igazi nagy mentorunk és támogatónk.

Ön a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató egyik arca, a zsűri elnöke. Talán nem túlzás azt mondani, hogy minden várakozást felülmúlt, ahogy ez a műsor berobbant a köztudatba. Szinte mozgalom nőtt ki belőle. Vajon mi a sikerének a titka?
A Virtuózok legnagyobb erénye, hogy visszaadja a magyarok hitét abban, hogy tehetségesek vagyunk. Rendkívül sok jó képességű gyerek van, és egészen kiemelkedő a hazai zenei oktatás színvonala. A gyerekek szeretik a versenyt, és bíznak bennünk, zsűritagokban. Ez a bizalom fontos, hiszen hosszú távra építkezünk, akarva-akaratlanul is találkozunk a versenyzőkkel a jövőben. Az első szériából már van jó néhány olyan kis virtuóz, akivel együtt énekelek egy-egy koncerten. A budapesti és vidéki zeneiskolákban pedig érzékelhető, hogy egy hangszer hirtelen népszerűbb lesz, amikor az nyer a döntőben, így volt ez például a marimbával és a hárfával. Óriási ereje van a műsornak, és a nemzetközi térbe kerülve páratlan sikert fut be. Ráadásul nagyon élvezzük csinálni is.

Hogy viseli a járványidőszakot, a közönség és a színpad kényszerű nélkülözését?
Szerencsére jó alkat vagyok, idealista, optimista, mindig próbálom a dolgok jobbik végét megfogni. Persze engem is megérint a helyzet, vannak nehéz napjaim. A karanténidőszaknak köszönhetem azonban, hogy több hónapig együtt lehettem a családdal, hogy reggeltől estig háziasszonykodhattam. Mikor volt korábban ilyen? Egyébként nagy válságmenedzser vagyok, jól tudok nehéz helyzetekben fordítani. Mindig is fontosnak tartottam a több lábon állást az életben, ezt tanácsolom a kollégáimnak is. Mindig kell B és C terv, nem szabad mindent egy lapra feltenni. A művészetek területén meg főképp nem; ez a pálya nem tart örökké.

Csak nem gondolkodik már a visszavonuláson?
Minden tökéletesen alakult az életemben, ezt most, ötvenévesen elmondhatom. A színpad véges, de van még pár év, igyekszem magam karbantartani. Harminc éve vagyok a pályán, épp most vagyok túl a jubileumi előadáson. Nagyon örültem, hogy Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója engedélyezte ezt a gálakoncertet, szerettem volna a jubileumot úgy megünnepelni, hogy ne csak rólam szóljon, hanem azokról, akikkel együtt dolgoztam. A kollégákkal közösen léptem színpadra, minden számban más énekelt, volt, ahol nem is én voltam a főszereplő. Azóta is folyamatosan kapom a telefonokat, hogy milyen nagyszerű buli volt.

Korábban a Bakonyban, most a Velencei-tónál él egy kis faluban férjével és kislányával, onnan ingázik nap mint nap, ha a munkája úgy diktálja. Vezetett helyi tornakört, részt vállalt a közösség életében – nem tipikus dívaéletforma.
Keveset éltem Budapesten, vidéken nőttem föl, a mostani lakóhelyünk nyugalma is balanszírozza a nagyvilági életemet, amelyet művészként élek. Úgy vélem, az a legfontosabb, hogy az ember sose felejtse el, honnan jött, ki is ő. Egyszerűen ellenkezik a személyiségemmel, hogy mindenféle allűrökkel és megközelíthetetlenül éljek. Az az ars poeticám, hogy az ember a legtermészetesebben végezze azt, ami a hivatása. Kiskunhalasi lány maradtam akkor is, ha Pavarottival énekeltem együtt. Otthon nem világsztár, hanem édesanya és feleség vagyok, és így érzem jól magam.

Nyitókép: Földházi Árpád