Meglátjátok a Szentlelket

Nagyapám nem volt templomba járó ember. Sőt, ha káromkodásból katedrálist lehetett volna építeni, az övéből biztos kijött volna egy háromhajós. Haragban volt az Istennel és az egész világgal. Az okokat lehet kutatni a két világháború közti Erdélyben, az oda-
vissza csatolásokban, a kommunizmusban, a barátaiból lett besúgókban, akikkel közösen nem volt hajlandó átlépni a templom küszöbét. Nem bírta az álságos ájtatoskodást. Nem szerette a komcsikat, akik jöttek a semmiből, és hirtelen igényt tartottak a cséplőgépére, a földjeire, az állataira és mindenére, amit életében fölépített. Kiköltözött a faluból, fel a hegyre. Várta, hogy vége legyen a kommunizmusnak. Ritkán jött le a hegyről, de tavasz vége felé mindig volt egy útja. Amikor nyílt a nárcisz a hegyen, és fehérbe borult minden, akkor ő elkezdett készülődni. Máriához készülődött, Csíksomlyóra, mert Máriát tisztelte. Ez az egyetlen szent ünnepe volt, a csíksomlyói búcsú. Oda minden évben elment. Szépen felöltözött, és elballagott. Hol gyalog a hegyen át, hol szekérrel, hol alkalmi járattal, de elment. Olyankor egy hétig nem láttuk. Ott aludt a kegytemplomban, imádkozott, talán vezekelt is. Miért, nem tudom. Meggyónt a ferences testvéreknél. Bűnbánatot tartott, aztán felkereste a barátait, és ráhúzott néhány napot a búcsúra. Csíkmenaságot mindig útba ejtette, Pottyondon meglátogatta Bors Lajos bácsit, aki nyolc évet lehúzott Szibériában, ott egy kicsit mindig kiestek az időből. Hazafelé már könnyebbek voltak a léptei. Nem sokat mesélt, de egy ideig békében élt magával, a világgal, nem is káromkodott, nem is épült a katedrális. Egy ideig. Egyszer azért elmesélte, hogy a napba nézett, és látta a Szentlelket. 

Attól kezdve engem is érdekelt Csíksomlyó, de az unokáit valamiért soha nem vitte el, sőt a gyerekeit se, nagyanyámat se, senkit se. Ez annyira az ő ünnepe volt, hogy nem akarta megosztani senkivel. Lehet, hogy azért, mert egyke volt. Nem ismerte, mi az, hogy megosztani. Nem tudom. Pedig az ünnep egyedül nem ünnep, de neki így volt jó, ha jó volt. Soha nem tudjuk meg.
Amikor elment az élők sorából nagyapám is, Lajos bácsi is Menaságról, a nagyanyámat vittük el minden évben legalább egyszer Csíksomlyóra. Ez volt mindig a kívánsága. Nézte az autó ablakából a réteket, és számba vette a gyógynövényeket Csíkszereda felé, közben talán nagyapámra gondolt, hogy milyen jó lett volna egyszer, legalább egyszer együtt elmenni, közösen, kézen fogva imádkozni. Két bottal járt már a vége felé nagyanyám. Két nordic walking bottal. Lassan ment előre a kegytemplom padsorai között. A botjait letámasztotta a lépcső előtt, és felkapaszkodott Szűz Máriához a falépcsőkön. Megérintette Mária lábát, fejét előrehajtotta, és imádkozott.