Kiáradás, pünkösd, Dylan

Misztikus ünnep, amely két évezrednél is mélyebben kapaszkodik a hagyományba, és jelene is karizmatikusan pulzál. Egyszerre költői és húsba vágóan valóságos jelenség, amely plasztikusan, mégis eksztatikusan kapcsolja össze a zsidó és keresztény hagyományt.

És nemcsak ünnep, hanem kinyilatkoztató tűz is, szélrohammal tetézve. A pünkösd az ellentmondást nem tűrő Szentlélek ölelése, amely erővel, zajjal támad, hogy tombolása mindenkit magával sodorjon. Jóel jó előre megmondta: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Szellememből minden halandóra”, és igen, miközben töltött az Atya, látomások és próféciák születtek újra és újra, lett felbolydult, átírt, átvérzett történelem, ihletett szöveg és zene, Dosztojevszkij, Pilinszky, Bach, Buber, Tolsztoj és Messiaen.

A pünkösd hiába alapszik ugyanis a sínai szövetségen, vadonatúj szövetség, új szív és új lélek. Az originális sávuót a törvény ünnepének „készült”, ám közeli rokona, a pünkösd – a lírai szabálykövetést megtartva – egyáltalán nem tűri a szimpla előírásokat, mert a kiáradást, a szabadságot és az istenhitet nem lehet kordában tartani. A pünkösd nemcsak az egyetemes egyházzal, de a modern kori látomásos, kreatív költészettel is egyidős, a mindezt tartalmazó szerződés papírját a közös hagyomány, a tintát pedig a Szentlélek adja.