Őseink vállára állva látunk messzire

Gacsályi Sára írása a Mandiner hetilapban.

A Bibliamúzeumnak otthont adó házat éppen felújítják – Tímár Gabriella Ulla nevetve közli: egész életét ebben az épületben töltötte –, de az intézmény a járvány miatt amúgy is zárva tart. A látogatók nélküli kiállítótér magányában kezdünk beszélgetni.

Évezredes kérdés, miképpen tud jól együttműködni a világi és az egyházi vezetés. Hazánkban is időről időre napirendre kerül, hogy túl sok vagy éppen túl kevés szó esik a hitről az iskolákban, az állami döntéshozók körében, a kampány­ígéretekben. És az érvelő hangok sokszor hamisan csengenek. „Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy jó arányokkal kezeljük az egyház és a világ dolgait. Amikor az egyházat szidják, mindig arra gondolok, hogy emberek alkotta intézményről beszélünk, így természetes, hogy vannak bőven hibái. Az igazi egyház a láthatatlan közösség. A személyes tapasztalatom mégis az, hogy hívőként olyan zsinórmértéket kapunk a Biblia és a hit által, amivel világossá válik, mi a helyes és a helytelen, akármilyen aktualitásokról beszélünk is” – mondja a Bibliamúzeum vezetője.

„Lelkészcsaládból származom, és az ősök nagyon fontosak nekem. Hiszem, hogy az ő vállukra állva látunk messzire, és a kép csak akkor lesz éles és tiszta, ha figyelembe vesszük az örökséget, amelyet tőlük kaptunk” – vallja. Lelkész nagyapját az ötvenes években félreállították, az egyházi vezetés kiszolgáltatta a rendőrségnek, utódai mégis ezt a hivatást választották. Ulla szüleit egy borsodi kis faluba helyezték, ahol a parókia lakhatásra alkalmatlan melléképületnek tűnt. Itt igyekeztek hivatásuknak élni, és mivel a legnagyobb nyomorúságban is volt szellemi és lelki igényük, a falusi embereknek szolgáltak.