Kopaszkutya meg a többiek – Szomjas György emlékezete

A cikk eredetileg a Mandiner hetilapban jelent meg februárban: lapunk ezzel emlékezik a most elhunyt rendezőre

Történetileg úgy alakult, hogy Szomjas György filmjeinek jelentős részét még kamaszként a ferencvárosi Kinizsi, majd a rendszerváltozás környékén Blue Boxra keresztelt, aszketikus pozdorjaülésekkel bútorozott filmszínházban láttam. A műintézet sosem tartozott a bársonyüléses elit mozik körébe, mint a Puskin, a Filmmúzeum vagy az Uránia, s a friss és ropogós közönségfilmeket is előbb mutatták be a nagykörúti Corvin és Vörös Csillag – 1990-től megszűnéséig ismét Apollo – filmszínházban, mint az akkor még sokkal karmolósabb városi tájnak számító Belső-Ferencvárosban.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy szűk és hosszú vetítőtermével, recsegő üléseivel a Kinizsi utcai közeg szépen kacsintott össze Szomjas filmjeivel; ha például elment az élesség, a közönség csak felfüttyentett a mozigépésznek, hogy tekerjen már egyet a vetítőgép objektívjén. Ebben a hamisítatlan környezetben keltek ismét életre a gyöngyvásznon azok az akkor már öt, tíz vagy akár tizenöt éve leforgatott fikciós történetek, amelyeket a nagyközönség és a kritika teljes joggal és a legjobb értelemben helyezett bele a kultfilmes skatulyába.

szereplői között profik, amatőrök és az utca emberei egyaránt feltűnnek. Filmjeinek híresen groteszk dialógusait nemegyszer a való életből vagy néprajzi gyűjtésekből emelte át a vászonra. Noha saját bevallása szerint mindig is botfülű volt, a zeneiség meghatározza az életművét, amelyben a beatkorszak és a hatvanas évek progresszív zenei áramlatai, a hetvenes-nyolcvanas évek félhivatalos rockerközege, a csövesszubkultúra, valamint a népzene és a táncházmozgalom egyaránt kiemelt helyet foglal el.

Előbbiekre példa a Kexszel, a Syriusszal, később Földes Lászlóval és Schuster Lóránttal való együttműködés, utóbbira pedig a több évtizedes alkotómunka és barátság Halmos Bélával és Sebő Ferenccel. És hogy a belvárosi értelmiségi Szomjas mennyire komolyan vette az autentikus népi kultúrát, példaként ma is ott tündököl a spagettiwester­nek nyomán megalkotott eastern, a minden tekintetben sziporkázó Talpuk alatt fütyül a szél 1830-as évekbeli betyártörténete, amely Sebő Ferenc zenéjétől a kocsmai kármentő architektúráján át az utolsó pitykegombig hiteles atmoszférát teremt.

Szomjas talán legismertebb filmje a Kopaszkutya, mely az aczéli kultúrpolitika radarja alatt azt a rockzenei közeget és fentebb megénekelt kültelki csövesszubkultúrát mutatja be, amelyben „le kell menni kutyába” ahhoz, hogy kompromisszumok nélkül élhessük saját időnket. 

És hogy Szomjast játékfilmes énjébe oltott dokumentarista vénája sosem hagyta nyugodni, máig bizonyítják olyan kordokumentumokként is érvényes sajátos társadalmi drámák, mint a Könnyű testi sértés, a Falfúró vagy a rendszerváltozás kiábrándultságából született Roncsfilm.

Szomjas György munkái közül a legemblematikusabb filmtervek most filmnovellaként is olvashatók a Kossuth Kiadó gondozásában tavaly megjelent Kopaszkutya és a többi című kötetben. Az írásokkal új és más dimenzióba kerülnek e történetek, velük a zseniális dialógusok is. A könyvet számos korabeli plakát és forgatásokon készült standfotó illusztrálja, az előszót pedig az alkotótárs Bikácsy Gergely, a zenei vonatkozásokat hangsúlyozó utószót Jávorszky Béla Szilárd írta, gazdag értelmezési keretet adva az életműhöz.

(Szomjas György: Kopaszkutya és a többi – Filmnovellák. Kossuth Kiadó, 2020)