Jerusalema

A héten két érdekes hír motoszkál a fejemben. Az egyik az a meglepően kis port kavaró ügy, hogy a híres, már elhunyt francia gondolkodó, Michel Foucault tunéziai temetőkben állítólag kiskorú fiúkat erőszakolt meg. A másik az a világhálón elérhető felvétel, amelyen a Bethesda gyermekkórház munkatársai egy „kihívásnak” megfelelve a Jerusalema című dalra táncolnak. Elképzelem Foucault-t a hideg márványlapon, és látom azokat az elfáradt, de bizalommal és reménnyel eltelt arcokat. Egy antikrisztusi és egy krisztusi kép. Mindkettőben erősen jelen van a testiség: az első a test tagadása, a másik a test igenlése.

Számomra Foucault egész tagadásra épülő munkásságát jól jelképezi René Magritte festőművész A képek árulása című alkotása. Biztosan ismerik ezt a művet. Egy élethűen megfestett, szép pipát ábrázol, alatta franciául a híres „Ez nem pipa” felirattal. Foucault egy kisebb tanulmányban elemezte is a képet. A szemlélőben a pipa képe és a felirat közötti nyilvánvaló ellentét kelt feszültséget. 
Ez az ellentét egyfajta normativitást generál. Normativitás alatt itt most azt értem, hogy indokul szolgál számunkra a cselekvésre. A festményt látván szinte fel akarunk kiáltani, hogy szóljunk, valami tévedés történt.

Jogászként e képpel kapcsolatban mindig az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon egy hibás bírói döntés normativitása hasonlít-e a pipás kép normativitásához. Ahogy a kép, úgy egy hibás bírói ítélet is korrekcióért kiált. E kérdésen gondolkodva arra jutottam, hogy a kép és a hibás bírói döntés normativitása lényegileg különbözik egymástól. Alapvetően két oka van ennek. Az elsőt bizonytalansági kritérium­nak neveztem el. A kép tagadása egy lehetséges állítást zár ki, nevezetesen azt, hogy a rajta látható pipa valójában pipa. Minden más dolog lehet, de pipa nem, legalábbis a felirat szerint. A kép tagadása, mint minden tagadás, bizonytalanságot szül, és a normativitása éppen ebből a bizonytalanságból fakad. Rendben van, hogy az a dolog ott nem pipa, de akkor mi? – kérdezhetnénk.