A rendszerváltozás tisztáldozata – Csengey Dénes munkásságáról

Valentinyi Pál írása a Mandiner hetilapban.

Történelmünkben nemcsak a 19., de a 20. század író-költői is nagy munkát vállaltak magukra, amikor kezükbe lantot vettek. Amikor múzsává maga a történelem válik, akkor az íróember prófétává lesz, államférfivé, aki egyetlen ügynek szenteli és áldozza életét. Csengey Dénes is az idők szavának engedelmeskedve állította tehetségét és igazságszeretetét a magyarság szolgálatába. Róla mégis kevesebbet beszélünk, mint a szintén hatalmas személyes áldozatot hozó párttársáról, Antall Józsefről, akinek kamikazekormánya élén nemcsak a körülményekkel, de halálos betegségével is viaskodva kellett meghoznia népszerűtlen, ám szükséges döntéseket.

Csengey a rendszerváltozás tisztáldo­zata, még ha az utókor nem tekinti is annak. Nem egy félreeső hadszíntéren esett el, hanem a médiaháború első csatáinak idején a demokratikus erők egyik zászlótartójaként. „Európába, de mindahányan” – idézik mai napig a kérlelhetetlen antikommunista költő bölcsességeit olyanok is, akikkel Csengey aligha állna szívesen egy színpadon. Nem azért, mert politikusként ne hitt volna a véleménykülönbségekben és az azokat áttekintő vitákban, hanem azért, mert minden eszközével a demokrácia nemesítésén dolgozott. Márpedig a pártállami struktúrák tovább éltek a köztársaság kikiáltása után is, például a médiaelit köreiben, amely tagjainak ő maga volt a testet öltött ellenség.

Csengey a nyolcvanas évek végén rendszeresen publikált a mai olvasó számára szokatlanul összeszedett, éles szavú, mégis szelíd véleménycikkeket a Hitel című folyóirat hasábjain. Ezekből megérthetjük, hogy milyenek – ahogy egy helyen írja – „a szabadság kagylóhangjai”, vagyis a rendszerváltozáson túlról érzékelt egzotikus zajok, amelyek őt még csak csábították, nekünk viszont harminc évvel később ma már természetesek. Kevés olyan politikusunk volt, akinek a személyében az igazság- és valóságszeretet a nyelv otthonos használatával ilyen mértékben együtt járt volna, és néhány kivételtől eltekintve belőlük is csak gyorsan, de nagy tűzzel elégő lángoszlopokat kaptunk. Csengeyből is kevesebbet, mint amennyire szükségünk lett volna mind kulturális, mind politikai értelemben: Cseh Tamással 1988-ban megírta a Mélyrepülést, ezenkívül egy regény, egy verseskötet és megannyi publikáció a szellemi öröksége. De örökség az a forradalmi testtartás is, amellyel kiállt a párt­állammal szemben 1989-ben a Szabadság téren, a Magyar Televízió székháza előtt, világossá téve, hogy a megtisztulásnak a hatalom láthatatlan birtokosaira is ki kell terjednie.

Nem csoda, hogy Csengey tragikusan korai halálával kapcsolatban furcsa legendák kaptak szárnyra: még a gyilkosságot, sőt – az egyre inkább félresikló rendszerváltozásra adott drámai válaszként – az öngyilkosságot is előbb volt hajlandó elfogadni a közvélemény, mint a szívinfarktust, pedig Csengey magas fordulatszámon pörgő gondolkodóként nemcsak a napi két doboz Symphoniáját fogyasztotta el, hanem idő előtt saját magát is.

„A legjobb tíz évemben csak hadakoztam, dolgozni alig dolgoztam. Ez a tíz év egyszer még nagyon fog hiányozni” – mondta Csengey Dénes 1989-ben egy Alföldnek adott interjúban. Sok más gondolatához hasonlóan ebben is igaza lett: a politikus-költő alig két esztendő múlva, mindössze harmincnyolc évesen, 1991. április 8-án hagyott itt bennünket.

Nyitóképen: Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke meghívására az MDF küldöttsége, Csengey Dénes, Antall József és Csoóri Sándor az Országházban 1989 októberében. Fotó: MTI / Cseke Csilla