Szinkronok

Mostanában az van, hogy minden eddiginél erősebben vonzok be bizonyos dolgokat. A parapszichológusom szerint örüljek neki, és kezdjem el használni, természetesen csupa jóra. Ez fapados jungiánusként egyáltalán nincs ellenemre. A szinkronicitás kifejezést Carl Gustav Jung használta az 1920-as években, szótári definíciója pszichológiai értelemben nagyjából így hangzik: eredetileg egymással kapcsolatban nem álló események előfordulása és a meggyőződés, hogy ez az együttes előfordulás korántsem véletlen. Ez nálam odáig fajult, hogy arra a következtetésre jutottam, hogy egyáltalán nincsenek véletlenek. Mindennek oka és célja van. És amennyiben ezt a tudást minden körülmények között, a mindennapokban is képes lennék hasznosítani, nem húznám fel magam azon, hogy a spanom a nagylábujjamra ejtette a betonoszlopot. Jung úgy vélte, hogy a szinkronicitás a spirituális ébredés egyik legfontosabb eleme, mert kivezeti az egyént az egocentrikus gondolkodásból, és a gondolkodást a felismerés felé irányítja, miszerint szorosan kapcsolódunk másokhoz. Eddig a pontig már magam is eljutottam, például eszembe sem jutott, hogy válaszul tarkón dobjam a munkatársamat egy cementeszsákkal.

De nézzünk egy klasszikus példát, magától Jungtól. Egyszer egy fiatal nő páciense éppen az álmát mesélte neki, amelyben ki tudja miért, egy arany szkarabeuszbogarat kapott ajándékba. Mindeközben Jung háttal ült a csukott ablaknak, és egy halk koppanást hallott. Megfordult, és egy repülő bogarat pillantott meg, amelyet aztán beengedett, és elkapott. A bogár természetesen az arany szkarabeuszhoz a lehető legközelebb álló lény volt, amely csak előfordult azon a szélességi körön: konkrétan a szkarabeuszok népes családjába tartozó aranyos rózsabogár egy példánya. Az állat akkor úgy döntött, hogy addig megszokott életvitelét felrúgva berepül egy sötét szobába. Jelentőségteljes véletlen, mondhatnánk szintén a mestert idézve. Feljegyeztek durvábbat is. I. Umbertó olasz király 1900. július 8-án egy észak-olaszországi városkában, Monzában – ahol később Formula 1-futamokat is rendeztek teljesen feleslegesen – vacsorázott vidáman, amikor feltűnt neki, hogy a vendéglő tulajdonosa feltűnően hasonlít rá. Magához hívatta, és beszélgetésük során a következők derültek ki: mindkettejük neve Umberto, egy napon nősültek, feleségük neve Margherita, és a tulaj aznap nyitotta meg az éttermet, amikor Umbertót királlyá koronázták. Efeletti örömében aztán az uralkodó meghívta hasonmását a másnapi atlétikai versenyre, ám reggel hiába várta a megbeszélt időpontban, a szárnysegédje hamarosan közölte vele, hogy a másik Umberto életét vesztette egy lövöldözésbe torkolló nézeteltérés következtében. A király éppen kifejtette, hogy mennyire sajnálja az esetet, amikor a semmiből előugrott egy Gaetano Bresci nevű elvadult olasz, és három lövéssel leterítette. Ennél a sztorinál alighanem jóval ismertebb az úgynevezett Lincoln−Kennedy-párhuzam, a világhálón legalábbis néhány perc alatt össze lehet szedni néhány felettébb érdekes jelentőségteljes véletlent. Mint például hogy Lincolnt 1846-ban, JFK-t 1946-ban választották be a kongresszusba. Lincoln 1860-ban, Kennedy 1960-ban lett az Egyesült Államok elnöke. Mindkettőjüket fejbe lőtték a feleségük jelenlétében egy pénteki napon, Lincolnt a Ford Színházban, Kennedyt egy a Ford-konszern által gyártott Lincoln autóban. Lincoln gyilkosa, John Wilkes Booth 1839-ben született, Kennedyé, Lee Harvey Oswald 1939-ben. Lincoln titkárát Kennedynek hívták, Kennedyét Lincolnnak. És végül, de nem utolsósorban: mindkét merénylőt megölték, még mielőtt tárgyalásra kerülhetett volna sor.