Szabad tudtam maradni

Ádám Rebeka Nóra és Maráczi Tamás interjúja a Mandiner hetilapban.

„Amikor felnőttünk, hősök voltak előttünk, mint Petőfi vagy mások, akik a magyar szabadságért az életüket áldozták, de ma már nincsen miért hősi halált halni” – fogalmazott egy interjúban. Hol vannak az eszmények?
Megérne egy negyvenoldalas tanulmányt, hogy miért nem talál magának hősöket az ember, hogyan veszítette el az illúzióit. Apámnak még voltak eszméi: kommunista volt már a harmincas években, amikor összesen voltak vagy negyvenen az egész országban. A második világháború végén partizánként harcolt, megmentett egy csomó embert, tűzharcban két lövést is kapott. Kisfiúként szovjet partizános filmeken nőttem fel, ezekben azt láttuk, hogy a partizánok szuronyokkal tartották magukat egy egész tankhadosztállyal szemben, és győztek. Drukkoltunk nekik, mi is partizánok szerettünk volna lenni. Tizennégy éves koromban azonban, amikor már sokat csavarogtam, voltam vidéken rokonoknál meg itt-ott autóstoppal, észrevettem, hogy kizárólag első világháborús emlékműveink vannak. Megkérdeztem otthon, hogy a második világháborús halottaknak miért nincsenek emlékműveik, mire az volt a válasz, hogy azért, mert ők a Szovjetunió ellen harcoltak.

Édesapjának ilyenkor csak hivatalos válaszai voltak, vagy esetleg privátban néha kifejezte a kételyeit is?
Apám és édesanyám is illegális kommunista volt a harmincas­-negyvenes években, vakon hittek a Szovjetunióban, azt hitték, hogy az a kommunista mennyország. Szerintem nem is párt volt számukra, hanem vallás. A szüleim soha nem voltak otthon, ezért az utcán nőttem fel, bandáztam. Nem találtam velük a hangot, mert más hatások is értek.

1956 sokaknak vízválasztó volt, az igazság pillanata.
A forradalom alatt jöttek föl diákok, hozták a röplapokat, az volt rajtuk, hogy „Szabadságot Magyarországnak!”, miközben apám benne volt az ötvenhatos eseményekben Kádár oldalán. Gondoltam, a legfontosabb a magyar szabadság, ezért nem értettem, hogy a szovjet katonák miért verik le a magyar forradalmat. Aztán 1956 végén az apám elküldött Kelet-­Németországba: lenyírtak kopaszra, fölraktak egy vonatra háromszáz másik gyerekkel együtt, és vittek ki; hat hónapig éltem ott intézeti gyerekek között. Apám attól tartott, hogy disszidálok.

Az lehetett a célja, hogy rendet vágjon a fejében?
Nem tudom pontosan. Apámnak már tizenegy éves koromban az volt a véleménye rólam, hogy csavargó vagyok. Amikor visszajöttem az NDK-ból, megkérdeztem tőle, hogy mit keresnek még itt az oroszok, és hogy 1956-ban miért disszidáltak annyian a környékünkről. Említettem neki, hogy egy barátom apukája, aki a második világháború alatt Lengyelországban meg Ukrajnában szolgált, tudott a katinyi erdőben történtekről – hogy lehetséges, hogy az oroszok a németek által megtámadott lengyel katonákat kivégezték. Erre ő felháborodott, hogy hogy merem én a Szovjetunió becsületességét megkérdőjelezni. Vakhit volt benne.

Ön 1963 nyarán lelépett otthonról. Az édesapja 2000-ben hunyt el. Még az életében tudták rendezni a kapcsolatukat?
Nem. 1992-ben kiátkozott. Két testvérem van, egyikük sem volt Budapesten, amikor apám otthon haldokolt. Az ápolónővérnek eszébe jutott, hogy én is a fia vagyok, így az egyik zenész­társamtól, akit ismert, elkérte a számomat, és felhívott. Tőle tudtam meg, hogy haldoklik az apám. Odamentem. Tulajdonképpen a kiátkozott fia jelenlétében halt meg.

Tudott vele beszélni?
Nem, akkor már nem volt olyan állapotban. A történetnek egyébként görögtragédia-jellege van. Miközben engem kitiltott még a temetéséről is, az öcsémtől azt kérte, hogy a búcsúztatóján egy színész mondjon József Attila-verseket. Erre azt mondtam, hogy szívesen mondom én a verseket.

Így is történt?
Igen.