Meg kell nyerni a középért folytatott harcot

Az utóbbi három évszázad során Franciaországban, tágabb értelemben Európában és a nyugati világban két világkép harcának lehettünk a tanúi. Egyrészt adva van „a szabadnak született, de mindenütt vasba vert ember” (Rousseau), akit újra fel kell szabadítani; másrészt az az ember, akin ugyan van még mit tökéletesíteni, de egy olyan civilizáció örököse, amelynek a természetjog a gerincoszlopa, és amelynek egyrészt élvezi az előnyeit, másrészt az alávetettje a kötelességei révén. Ez nagyjából lefedi a baloldalt és a jobboldalt.

Ebben a mondhatni életre-halálra menő háborúban mi nyilvánvalóan a második táborhoz tartozunk, azzal a pontosítással, hogy legalább hatvan éve ez a sebzett, legyőzött tábor. Reméljük, hogy csak átmenetileg. De nyilvánvaló, hogy a harc minden jel szerint kemény lesz, már meg is kezdődött, sőt állandóan újrakezdődik. Bár a magát a haladás vezetőjének tartó kommunizmus megbukott, a baloldali hidra még élénken virgonckodik. Sőt, a kommunizmustól megszabadulva erőre is kapott. Ma már alig-alig harcol a piacgazdaság és a tőke uralma ellen, utóbbival általában egészen jól kijön. Ma inkább az egyenlőtlenségek ellen hadakozik – olyan egyenlőtlenségek ellen, amelyeket ő maga talált ki, és amelyek valóságáról igyekszik meggyőzni a jónépet, mint például a férfiuralom a nők felett, a fehérek dominanciája a többi „faj” felett, a normális párok magasabbrendűsége az egyéb párkapcsolatok fölött, vagy akár az embereknek az állatok, a tanároknak a diákok feletti uralma.