Fotóikonok Budapesten

A fotográfia 1839-es megszületésétől mindössze néhány évtizedig – a Lumière fivérek találmánya, a mozgókép megjelenéséig – tűnhetett fel a legfiatalabb médium hol kitüntető, hol lesajnált és lenézett szerepében. De bármennyire fiatalnak tartjuk is a fotót, maga a fotografikus kép sokkal régebbi múltra, a reneszánsz idejére tekint vissza, amikor a régi mesterek festészeti előtanulmányaikhoz használták a camera obscurát mint képalkotó eszközt. Sőt a reneszánsz idején már szinte minden készen állt ahhoz, hogy az emberek fotográfiákat készíthessenek. Léteztek masinák a látott világ objektív leképezésére, ismert volt jó néhány természetben fellelhető elem és mesterségesen létrehozott vegyület fényérzékenysége, ám egyvalami mégiscsak hiányzott: e képek rögzítésének technológiája – erre egészen a 19. század első harmadáig kellett várni.

A fotográfia önálló művészeti ágként és alkalmazott műfajként való elismertsége valamikor a 19. század végén, a 20. század elején következett be. Onnantól viszont megállíthatatlan volt a diadalmenet, amelynek színterei a napilapoktól a művészeti galériák falain át a családi fotóalbumokig terjedtek. A kétezres évek fotográfiában bekövetkezett digitális robbanása óta pedig azzal az akut problémával szembesülünk, hogy lassan elmerülünk a fölöslegesen előállított képeink tömegébe, s ezzel párhuzamosan látásunk és látásmódunk gazdagsága is erőteljesen csorbul.

Ezért is fontos, hogy immár ötödik éve – az évtizedek óta bejáratott, hasonló tematikájú bécsi és a pozsonyi mellett – megrendezik a ma már a nemzetközi radarokon is felbukkanó Budapest fotófesztivált, ahol számtalan program és kiállítás között böngészve kicsit rendet tudunk vágni a sorok között, még úgy is, hogy ezekben a hetekben ezt egyelőre csak a virtuális térben tehetjük. A fesztivál egyik zászlóshajója idén a New York-i Howard Greenberg Gallery harmincezer darabos gyűjteményéből válogató műcsarnokbeli kiállítás, ahol a 20. századi fotótörténet meghatározó alkotói és ikonikus képei köszönnek vissza. A galéria anyaga széles műfaji merítésből, a legkülönbözőbb habitusú életművekből válogatva mutatja meg magát, miközben a fotográfiák által egy képzeletbeli idővonalon a 20. század egésze sejlik fel. Az alkotók között ott találjuk a sportfotósból Amerikában részben a szerencse és a véletlen folytán divatfotós-karriert építő Munkácsi Mártont, a korai szociofotográfia egyik legnagyobb alakját, Walker Evanst, a szürrealista kísérletező Man Rayt, a japán tradíciók­ból meglehetősen sajátosan építkező Araki Nobujosit, az életében szexistának tartott, saját bevallása szerint sokkal inkább feminista divatfotós Helmut Newtont és a szubjektív dokumentarista fotográfiára most is nagy hatást gyakorló William Egglestont. A fotótörténetet meghatározó magyarok közül találkozhatunk még André Kertész és Robert Capa képeivel, s a nemzetközi színteret is számos további alkotó képviseli. A gyakorta nagyon különböző stílusú és műfajú felvételek pedig akarva-akaratlanul párbeszédbe kezdenek a falakon, és e diskurzus segítségével a képek befogadásához szükséges készségeink is érezhetően erőre kapnak.