Március 27-én ötödik alkalommal indul útjára a Budapest fotófesztivál, a műcsarnokbeli nyitókiállítás a New York-i Howard Greenberg Gallery gyűjteményéből válogat. A negyvenegy alkotó hetvenegy ikonikus felvételén a fotográfia 20. századi történetének izgalmas keresztmetszete bontakozik ki.
A fotográfia 1839-es megszületésétől mindössze néhány évtizedig – a Lumière fivérek találmánya, a mozgókép megjelenéséig – tűnhetett fel a legfiatalabb médium hol kitüntető, hol lesajnált és lenézett szerepében. De bármennyire fiatalnak tartjuk is a fotót, maga a fotografikus kép sokkal régebbi múltra, a reneszánsz idejére tekint vissza, amikor a régi mesterek festészeti előtanulmányaikhoz használták a camera obscurát mint képalkotó eszközt. Sőt a reneszánsz idején már szinte minden készen állt ahhoz, hogy az emberek fotográfiákat készíthessenek. Léteztek masinák a látott világ objektív leképezésére, ismert volt jó néhány természetben fellelhető elem és mesterségesen létrehozott vegyület fényérzékenysége, ám egyvalami mégiscsak hiányzott: e képek rögzítésének technológiája – erre egészen a 19. század első harmadáig kellett várni.
A fotográfia önálló művészeti ágként és alkalmazott műfajként való elismertsége valamikor a 19. század végén, a 20. század elején következett be. Onnantól viszont megállíthatatlan volt a diadalmenet, amelynek színterei a napilapoktól a művészeti galériák falain át a családi fotóalbumokig terjedtek. A kétezres évek fotográfiában bekövetkezett digitális robbanása óta pedig azzal az akut problémával szembesülünk, hogy lassan elmerülünk a fölöslegesen előállított képeink tömegébe, s ezzel párhuzamosan látásunk és látásmódunk gazdagsága is erőteljesen csorbul.
Ezért is fontos, hogy immár ötödik éve – az évtizedek óta bejáratott, hasonló tematikájú bécsi és a pozsonyi mellett – megrendezik a ma már a nemzetközi radarokon is felbukkanó Budapest fotófesztivált, ahol számtalan program és kiállítás között böngészve kicsit rendet tudunk vágni a sorok között, még úgy is, hogy ezekben a hetekben ezt egyelőre csak a virtuális térben tehetjük. A fesztivál egyik zászlóshajója idén a New York-i Howard Greenberg Gallery harmincezer darabos gyűjteményéből válogató műcsarnokbeli kiállítás, ahol a 20. századi fotótörténet meghatározó alkotói és ikonikus képei köszönnek vissza. A galéria anyaga széles műfaji merítésből, a legkülönbözőbb habitusú életművekből válogatva mutatja meg magát, miközben a fotográfiák által egy képzeletbeli idővonalon a 20. század egésze sejlik fel. Az alkotók között ott találjuk a sportfotósból Amerikában részben a szerencse és a véletlen folytán divatfotós-karriert építő Munkácsi Mártont, a korai szociofotográfia egyik legnagyobb alakját, Walker Evanst, a szürrealista kísérletező Man Rayt, a japán tradíciókból meglehetősen sajátosan építkező Araki Nobujosit, az életében szexistának tartott, saját bevallása szerint sokkal inkább feminista divatfotós Helmut Newtont és a szubjektív dokumentarista fotográfiára most is nagy hatást gyakorló William Egglestont. A fotótörténetet meghatározó magyarok közül találkozhatunk még André Kertész és Robert Capa képeivel, s a nemzetközi színteret is számos további alkotó képviseli. A gyakorta nagyon különböző stílusú és műfajú felvételek pedig akarva-akaratlanul párbeszédbe kezdenek a falakon, és e diskurzus segítségével a képek befogadásához szükséges készségeink is érezhetően erőre kapnak.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
„Nem mindegy, hogy utazunk vagy menekülünk” – reagált Kapu Tibor kérdésére a miniszterelnök.
Duna-történet, cívis botanika, bogáncs és liliom: jól látszik, hogy múzeumaink tárlatai Dunavecsétől Debrecenig egyre többször dolgozzák fel a természetvédelem témáját.
„Üresen zörög ez az egész Tisza tákolmány, mint egy üreges, termés nélküli dióhéj” – fogalmazott Máthé Zsuzsa Facebook-bejegyzésében.
És nem mellesleg önmagunkért. Másodszor: mert ezzel kiegészítjük és megerősítjük a családot összetartó szálakat.
Mindent tudott a tengeri csigákról, amelyeket egy üveges szekrényben tartott a dolgozószobájában. Még egy tudományos alaposságú regényt is írt a csigákról.
A Mandinernél pár éve nem járt sikerrel, amikor igyekezett „kicsit pozitívabbra hangolni” a vele készült interjút.
Erről Bölöni László beszélt a szegedi háborúellenes gyűlésen.
Deák Dániel szerint ez is azt bizonyítja, hogy „a Tiszával a régi baloldali világ próbálja átmenteni magát, amely korábban az MSZP-t is szolgálta”.
