Az ünnep vége

A szó hagyományos értelmében aligha beszélhetünk ünnepről a Műcsarnok Beat ünnep című virtuális kiállítása kapcsán, ahol a szociográfiai tanulmányok sorát jegyző író, szerkesztő Kőbányai János mintegy tízezer felvételből válogatott kétszáz fotója – a kurátor Rockenbauer Zoltán – között böngészünk nehezen múló izgalommal. Annak az ünnepnek ugyanis nyoma sincs ezeken a felvételeken, amely a beatkorszak eufóriáját jelentette a szabad világban; ám korlátok közé szorítva a vasfüggönyön inneni országok némelyikében, így Magyarországon is tapasztalható volt az Illés–Metro–Omega szentháromság által kikövezett úton. A Kex és a Syrius rövid, de annál meghatározóbb tündökléséről nem is beszélve. A prágai tavasz letörésével ugyanis nemcsak Csehszlovákiában, de nálunk is lehúzták a rolót, és rövidebbre vették a pórázt. Zenekarok bomlottak fel, többen disszidáltak, vagy kalandvágyból itthon fogtak karrierépítésbe; a koncerteken túlságosan hevesen csápoló rajongókat pedig Kádár-kolbásszal kezdte kóstoltatni a karhatalom.

Sokkal inkább az ünnep vége – a terminológiát is az alkotótól vettük – és vele egészen új minőség létrejötte elevenedik meg Kőbányai János fotóin, aki a hetvenes-nyolcvanas években mintegy másfél évtizeden keresztül dokumentálta egy kiábrándult és kilátástalan életérzésből születő, meglepően sokszínű és termékeny ellenkultúra zenei, irodalmi, képző­művészeti és filmes momentumait. A hatalom – felismerve a teljes tiltás tarthatatlanságát – igyekezett becsatornázni és kontroll alatt tartani a jelenséget. Népművelőkön és KISZ-szervezeteken keresztül többek között művelődési házakban, üzemi strandokon, a Hajógyári-szigeten és a legendás május 1-jei tabáni koncerteken – ahol a kutyát nem érdekelte a munka ünnepének aktualitása – határozott rendőri jelenlét mellett és karót nyelt ifjú gárdisták sorfalai között teret engedtek a legkevésbé sem rendszer-kompatibilis zenekaroknak is.