Az elfolyó idők nyomában
Kétezerhuszonöt következik. Eltelt közel negyed évszázad a huszonegyedikből.
Öt, négy, három, kettő – rajt! A visszaszámlálás feszültségét ismeri mindenki. Elkövetkezik a pillanat, és akkor rajta! Tegyük, mert most kell tenni. Titokzatos, izgalmas az, amire azt mondjuk: most! A most a jelen. Sokan vannak, akik megpróbálták megfejteni, mi az idő. Ókori bölcselők, mai fizikusok… Aurelius Augustinus – Szent Ágoston –, aki maga is filozófus volt, körülbelül 1500 évvel ezelőtt ezt írja: „De mi az idő? Ha tőlem kérdezik, tudom. Ha meg akarom magyarázni a kérdezőnek, nem tudom.”
Az idő minden ember számára megfoghatatlan, még akkor is, ha úgy gondolja, hogy nem felfoghatatlan. Volt, van, lesz – múlt, jelen és jövő… Az én időm. A mi időnk. Ünnepeken megrendülten énekeljük: „Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” De hát kikből is áll ez a nép? Nem másokból: belőlünk, belőlem… Hogy van-e múltam, arra könnyebben válaszolok. Családi fényképgyűjteményt kell elővenni, és csodálkozva bámuljuk: hát ez a kiskölyök én voltam? Az pedig mellettem – igen, ő már nem is él… Elmúlt az idő. Születésnapokon köszöntjük egymást. Van, aki azt mondja: Isten éltessen! Van, aki egyszerűen csak annyit: Boldog születésnapot! Légy boldog, legyen boldog a mai napod. De a többi? Sok boldog születésnapot! – szokták mondani. Igen, legyen boldog életed.
Eltűnődöm az időn. Tavasz, nyár, ősz, tél – majd újra elölről… de meddig? A múltammal szembe tudok nézni. Van, aminek örülök, s azt mondhatom: Köszönöm. Hála Istennek… De hogy milyen lesz a jövőm? Lesz-e egyáltalán? Megérem-e a jövő tavaszt? Mert az ideit nagyon várom. Elég már a szürkeségből, még akkor is, ha igazi hidegek nemigen voltak. Szeretném hallani reggel a madarak énekét. Várom a találkozásokat… Egy idő után azonban megkérdem magamtól: tulajdonképpen mire is vársz? Szoktam mondogatni: nem mindegy, hogy az időm múlik vagy telik. Egy idő után rádöbbenek arra, amit a régi öregek mondtak: minden perc ajándék. Minden nap új lehetőség.