A kínosság esztétikája

A 21. század első évtizedei az érzékenység reneszánszáról (áldozati fixálódás, a hópehely generáció megjelenése) szóltak; a nyugati polgárok életét ebből fakadóan egy mind bonyolultabb társadalmi szabályrendszer illendőségei és tiltásai fonják körül. A kor másik meghatározó tendenciája az általánossá lett narcizmus, illetve az azzal járó mániákus önreflexivitás, önfigyelem, ami végső soron őszintétlenné, inautentikussá teszi létezésünk minden pillanatát. E két tényező magyarázza, hogy a cringe, vagyis a kínos, a kellemetlen, a zavarba ejtő esztétikai fogalommá vált, s a mai vígjáték talán legfontosabb szervezőelve. A cringe-komédiák ősatyja természetesen a Ricky Gervais-féle A hivatal, ami úttörő módon rajzolta meg a pozitivitás társadalmának egyik archetípusát: a saját imázsa által agyonnyomott embert. David Brent mindent megtesz azért, hogy laza, jó fej és felvilágosult főnök legyen, ám pont ezen igyekezete által válik görcsössé, elviselhetetlenné, és kerül egyfolytában olyan helyzetekbe, ahol rasszistának és szexistának tűnik. Igazából nagyon is drámai alaphelyzet ez, amit Gervais olyan dramaturgiai-pszichológiai tökéllyel szemléltet, hogy nem túlzás valódi művészi teljesítményről beszélni.

A cringe-esztétika másik fontos példája a Félig üres (angolul Curb Your Enthusiasm) című HBO-sorozat, amely 2000-es indulása óta tíz évadot ért meg. Alkotója és főszereplője Larry David, aki a Magyarországon kevéssé jegyzett, de Amerikában a valaha volt legjobb szitkomok között emlegetett Seinfeld írójaként szerzett nevet a szakmában. David önmagát alakítja, jobban mondva önmagának komikusan egocentrikus és érzéketlen verzióját. A háttér jellemzően Beverly Hills és Hollywood: luxusvillák, golfpályák, proccos éttermek és sztárpartik vissza-visszatérő vagy vendégszereplő celebritások sorával. A Félig üres azonban nem az elitvilág bemutatásának igényével született; Larry David problémái mindenkiéi, a középosztályéi éppúgy, mint az itt meglehetősen pasztellos színekben feltűnő hírességekéi. A Félig üres azokról az íratlan társadalmi szabályokról szól, amelyeket hajlamosak vagyunk maguktól értetődőnek venni. Nem így Larry David, akit lehetetlen – lehetetlenül kellemetlen – helyzetekbe sodor az, hogy egyszerre kérdőjelezi meg, relativizálja az elvárásokat, és próbál kényszeresen megfelelni nekik. Nagyjából azonos képletre épülnek a részek: adva van három-négy problematikussá váló motívum (borravaló, pohárnyom az asztalon, elcserélt telefon, szívességek stb.), amelyek szabályszegő vagy éppen túlkompenzálóan szabálykövető reakciókra késztetik a főhőst. E reakciók események láncolatát indítják el, amelyek valamilyen elkerülhetetlen, szuperkínos végkifejletben érkeznek össze: Larry ismét csúfosan belehullik a maga ásta verembe, miközben ténykedésének sértettjei üvöltve szidalmazzák őt.