Valójában nem meglepő, mégis érdekes az a politikai szövetségkötés, amelynek éppen szemtanúi vagyunk. Számítani lehetett rá, hogy a magyar politikai szélsőségek egy idő után egymásra találnak. Értelemszerűen hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy politikai párt valamilyen konkrét értékrendszer alapján határozza meg magát és a cselekvési tervet, amelyet kormányzati pozícióban megvalósítana. Persze lehet, hogy ez naiv gondolat, de van rá példa: a nyugati szuverenista pártok és politikusaik az esetek többségében igyekeznek azt tenni, amit ígértek, a politikai kommunikáció és a politikai cselekvés egybevág. Igaz ez a magyar és a lengyel miniszterelnökre, a napokban leköszönt amerikai elnökre és az Egyesült Királyság kormányfőjére. A mondandó és a tettek összhangja eredményezi, eredményezte népszerűségüket. Egyik fenti politikai szereplő sem elitista, ezért képes a többség véleményét figyelembe véve kormányozni. Liberális szalonokban ezt populizmusnak hívják, pedig valójában
a demokratikus kormányzás értelmező szótári definíciója.
Ezzel szemben ha a magyar ellenzékre vetünk egy pillantást, egyértelművé válik, hogy messzemenőkig elitista, demagóg, és meg sem próbál őszintén politizálni. A teljes ellenzéki összefogás azt várja el a választópolgároktól, hogy tegyenek úgy, mintha ez a társaság a Jobbiktól a DK-ig valóban hinne valamilyen közös célban, amely Magyarország számára kedvezőbb jövőt mutat, mint a jelenlegi kormány politikája. Röviden: az ellenzék hülyének nézi a választókat, és az összefogás, amit árul, hatalmas hazugságon alapszik, hiszen a most formálódó koalíció pártjai több mint tíz évig ősellenségek voltak.