Az egyetemi tanár, aki a doktori védésre nem, csak a fogadásra érkezik meg, ott azonban elsőként pakolja meg a tányérját. A sofőr, aki megunva, hogy az előtte álló még mindig a lámpa zöld jelzésére vár, a szembejövő sávba kormányozva autóját áthajt a piroson, miközben a szabályosan várakozónak a középső ujját mutatja. Az asztalnál csámcsogó vendég, meg aki a pincérnek az étteremben azt ecseteli, hogy ő ezt a levest nem így szereti. A szomszéd iroda munkatársa, aki vizelés után nem érzi szükségesnek a kézmosást. Előtte sem. A kolléga, aki nincs meggyőződve a mindennapi fürdés és a dezodorhasználat fontosságáról.
Mindennapi életünk tele van a legkülönfélébb modortalanságokkal. Az úriemberség már-már a konzervatív értékrend egyik szubkultúrájává vált, de a 18–19. század fordulójának két kulcsfogalma, a csiszoltság és a csinosodás arról árulkodik, hogy a korszak európai és magyar gondolkodásában a viselkedni tudás még fontos erénynek számított. Kazinczy egyebek mellett a „kellemetes ízlés”, Dessewffy a „simúltság” szavával írja le az úriembernek a mainál összetettebb – esztétikai, politikai, társadalmi, irodalmi távlatokat megnyitó – antropológiai konstrukcióját. A kortársak, Kármán, Dessewffy, Széchenyi és mások úgy vélték, hogy az egyén önmaga pallérozásával nemzete „csinosodását”, azaz fejlődését idézi elő. A jó (állam)polgár a művelt polgár, a fejlett nemzet a művelt nemzet, s odáig úriembereken keresztül vezet az út.