A pannon író

Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.

„Még csak most kezdődik minden” – ez a felirat olvasható Mészöly Miklós sírkövén a Farkasréti temetőben. Akár hangzatos, hatásvadász idézet is lehetne ez, de Mészöly esetében erről szó sincs. A huszadik századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának pályáját, műveinek atmoszféráját valóban nagyon pontosan összefoglalja ez a tőle származó idézet. Mészöly Miklós első kötete, a Vadvizek című novellagyűjtemény 1948-ban jelent meg, s a rákövetkező fél évszázados írói pályája egyszerre telt a mellőzöttség és a beérkezés jegyében. Tipikus közép-európai írósors, mondhatnánk. 

A Szekszárdon felnövő, a második világháborút katonaként megjáró író egy olyan nyelv meg­teremtésén dolgozott már a legkorábbi műveiben is, amely a maga „kemény melankóliájával” (Mészöly kifejezése), pontosságával és költői erejével társtalanul áll a magyar irodalomban. A hetvenes évektől kezdve sok tanítványa és tisztelője volt – Esterházy Péter és Nádas Péter, hogy csak a legismertebbeket említsem –, munkássága mégis folytathatatlannak bizonyult. Ami nem csoda, mert Mészölyben volt valami egyedi és megismételhetetlen. Egyszerre gondolkodott hatalmas távlatokban és apró jelenségekben. Soha nem távolodott el szülőföldjétől és a dunántúli tájtól, a szőlőhegyek „szurdikjaitól” és a Duna ártéri erdőitől, sőt kései, „pannon” prózájában (leginkább utolsó, gyönyörű kisregényében, a Családáradásban) olyan mélyre ásott ebben az álomszerű világban, mint rajta kívül senki. Film című regényének minimalista, mellbevágó mondatai, a Pontos történetek, útközben erdélyi történetei a magyar próza magaslatai, nem beszélve Az atléta halála vagy a Saulus című köteteiről.