Vissza a jövőbe

„Az egyetlen ok, amiért még nem tört ki a harmadik világháború, hogy senki sem tudja, ki kivel van éppen” – szólt egy ismeretlentől 2020 legszellemesebb Twitter-üzenete. A nemzetközi kapcsolatok persze – ahogy Hans Morgen­thau megfogalmazta – eredendően anarchikusak, ám a napjainkban tapasztalható káosz a magam és Orbán Balázs generációja számára akkor is példa nélküli. A nemzeti érdek természetének újragondolása egy ilyen esztendőben nem csupán lehetőség. Halaszthatatlan feladat.

Balázs könyvéről vállalt elfogultsággal írok. Egyrészt, mert a szerzővel – röviddel mostani megbízatása előtt – együtt jártuk be Észak-Amerika végtelen országútjait, álmos kisvárosait, fenséges nemzeti parkjait az alaszkai vadontól a Rushmore-hegy sziklás oldalába faragott elnöki arcképekig. Másrészt, mert minden szellemi kísérlet előtt lelkesen adózom, ami a magyarok egészséges önképét, mélyen megérthető, ám szerfelett unalmas kisebbségi komplexusának lebontását tűzi ki céljául. A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye pontosan ilyen könyv.

A kihívás nagy, hiszen a stratégia fogalma napjainkra egyfajta retorikai hiperinfláció áldozata lett. „Minden bagatell kérdést stratégiainak minősítünk, s az ügybuzgó cégvezetők vagy hivatalnokok mindent megtesznek azért, hogy a névjegyükön a bűvös stratégia szó szerepeljen, még akkor is, ha a gyakorlatban betöltött munkakörüknek semmi köze ehhez a tevékenységhez.” Szerzőnk nem tartozik utóbbiak közé, hiszen közéleti szerepvállalásának vállalt célfüggvénye a közösség- és hálózatépítés, a nemzetstratégiában gondolkodó szellemi műhelyek életképességének megteremtése a 2020-as évekre.

Ami ezzel összefüggésben szerzett tapasztalatainak summázatát illeti, Orbán Balázs szerint egyrészt a jó stratégia miközben egyaránt kiterjed a célok és eszközök meghatározására, elegendő teret hagy a dinamikus értelmezésre, a mindenkor változó körülményekhez, saját befolyásunkon messze kívül eső tényezőkhöz való alkalmazkodásra. Másrészt – s talán ez a legfontosabb – a jó stratégia nem indulhat ki másból, mint tárgyának alapvető karakteréből. Ez különbözteti meg a társadalommérnökségre építő baloldali utópiákat, az emberi természet és a helyi jelleg megerőszakolását feltételező nagy kísérleteket (kommunizmus, multikulturalizmus) a teremtett világra s benne az emberi léptékre szabott konzervatív megközelítéstől. S ezért foglalkozik a szerző kiemelten a „mi a magyar?” szekfűi kérdésével mindennemű megfejtés előtt. A szabadságszeretet, a hódítás nélküli – tehát imperializmusra sosem törekvő – vitézség, a másutt kimunkált eszmék sajátosan magyar értelmezése, a nyugati és keleti kötődés egyidejűsége és a kereszténységben gyökerező kultúra jelentik e karakter sarokpontjait.