Az 1920-as népbiztosper

Gali Máté írása a Mandiner hetilapban.

Amikor a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén román katonai sikerek hatására összeomlott, Kun Béla, valamint több befolyásos népbiztos a családjával együtt különvonaton Bécsbe menekült a számonkérés elől, ahol a Karl Renner vezette baloldali kormány menedékjogot adott nekik. A proletárdiktatúra kormánya, a Forradalmi Kormányzótanács számos tagja viszont Budapesten maradt – sőt egyesek a kommün bukása után megalakuló Peidl-kormányban is szerepet vállaltak –, ám őket az elkövetkező hetekben előbb a román megszállók, majd a magyar hatóságok tartóztatták le.

Az 1919 őszén berendezkedő és önmagát ellenforradalmiként meghatározó jobboldali–konzervatív rendszer eltökélt szándéka volt a felelősségre vonás a több száz halálos áldozatot követelő vörösterrorral, illetve a hagyományos gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyok felforgatásával járó Tanácsköztársaságért. Mivel az osztrák kabinet megtagadta Kun Béla és társai kiadatását, a magyar kormánynak csak a népbiztosok második vonalán volt lehetősége példát statuálni. Ennek nyomán került a vádlottak padjára Ágoston Péter, Bajáki Ferenc, Bokányi Dezső, Dovcsák Antal, Haubrich József, Kalmár Henrik, Kelen József, Nyisztor György, Szabados Sándor és Vántus Károly. Ők tízen már előzetes letartóztatásban voltak, amikor 1921 áprilisában Váry Albert, a Budapesti Királyi Ügyészség vezetője aláírta az ellenük szóló vádindítványt. A kommün során miniszteri feladatokat ellátó népbiztosokkal szemben lefolytatott bírósági eljárás alapját három főbb vádpont képezte: a proletárdiktatúra előkészítése és működtetése miatt felségsértés és lázadás bűntette; többrendbeli gyilkosságra való felbujtás azoknak a kormányzótanácsi rendeleteknek a meghozatala révén, amelyek lehetővé tették az állami szintre emelt vörösterrort; pénzhamisítás vétsége az Osztrák–Magyar Bank budapesti főintézeténél őrzött pénzminták felhasználásával készült bankjegyek kibocsátása okán.

A vádindítványt a gyorsított bűnvádi eljárást lehetővé tevő, 4039/1919. M. E. rendeletre támaszkodva készítették elő, amelyet 1919 augusztusában a Friedrich-kormány azért alkotott meg, hogy megteremtse a szükséges jogalapot azokkal szemben, akik a Tanácsköztársaság 133 napja alatt törvénybe ütköző cselekedetet követtek el. A dokumentumot 1920. június 6-án nyújtották be a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszékhez, a nyilvános bírósági tárgyalás pedig szűk egy hónappal később, július 5-én kezdődött a Markó utcában, amelyet Stocker Antal kúriai bíró vezetett.