A lokalizmus lett a valóság

Már-már közhellyé vált az interneten a mondás, miszerint a koronavírus generációnk világháborúja, és valóban úgy érezheti magát az ember ezen a decemberen, hogy valódi világfelforgató kataklizma közepette kell keresnie a megnyugvást és a feltöltekezést az új évre. Ezúttal nem lehet – vagy nem kell, na már annak, aki nem élvezi – az ajándékokon és a vendégségeken gondolkodni, mindenki igyekszik a lehető legkevesebb időt tölteni a boltban. Az ajánlkozó rokonokat azzal pattintjuk le, hogy inkább maradjanak otthon, hogy jövőre biztosan együtt ünnepelhessünk. Az értelmiségi este nyolc után a meleg lakás ablakain keresztül szemléli a kihalt teret. A ködön és az imbolygó utcalámpafényen csak néha tör át egy-egy bátor és nélkülözhetetlen munkát végző futár. Ilyen sem volt még, és reméljük, nem is lesz több.

Ha már nem egymás ajándékozásán törjük a fejünket, van idő elmerengeni a karanténünnepek alatt globalizmus és koronavírus kapcsolatán. A koronavírus előtt a globalizációellenes konzervatívok általában egységesen hirdették, hogy a lokális az új – vagy mindig is volt – helyes irány, hogy nekünk Salgótarján az első, nem pedig New York, és hogy meg lehet ám lenni olasz márvány, argentin marha és amszterdami fapados nyaralás nélkül is. Talán senki nem gondolta volna, hogy 2020-ra a globalizmus – mert félre ne értsük, a Kínából néhány hónap alatt ideérő vírus a globalizmus terméke, illetve társutasa volt – olyannyira két vállra fekteti a világot, hogy a lokalitás nem hóbortos hívószó, hanem kényszer folytán alkalmazott túlélési eszköz lesz. Az átlagembernek eszébe sem jut messzire repkedni – a legtöbb helyszínre nincs is járat –, de Bécs vagy a tömegközlekedést használók számára egy vidéki város vagy egy másik kerület is veszélyes desztinációvá vált. Lehet ennél jobban és szigorúbban gyakorolni a lokalitást: szűkebb utcánk, munkahelyünk, a bolt és a gyógyszertár vonzáskörében maradni, este nyolc után pedig még az ajtón sem kilépni?