„Miért éppen én?”

Ha valami nem várt rossz hírt kapunk, ha elveszítjük állásunkat, ha csalódnunk kell egy hozzánk közel álló személyben, ha meghal egy szerettünk, esetleg félelmetes betegséggel kell szembesülnünk, szinte törvényszerű, hogy szomorúsággal vegyes düh és kétségbeesés lesz úrrá rajtunk. Ilyenkor az ég felé meredve és szeretteink felé fordulva jobbára azt kiáltjuk: „Miért éppen én?”, „Miért pont velem/velünk történt mindez?” Kortól függetlenül felszakadhat belőlünk ez a kérdés. Amikor hatéves kislányom nemrég elesett kirándulás közben, ugyanúgy ezt szegezte felém vérző térdét szorongatva – rajtam keresztül az egész világra haragudott. Ahogy én is ezt kérdeztem sírva, magamba roskadva, amikor néhány éve egy rettegett diagnózissal szembesültem. Vagy nem is olyan régen, amikor egy pozitív teszteredmény várt az ügyfélkapumon belépve.

Miért éppen én? A kérdésben ott az (ön)vád, a megélt válsághelyzetből fakadó zavartság, a beszűkült tudatállapot minden lelki lenyomata. És e bennünk gomolygó kétségbeesés mélyén erős egzisztenciális bizonytalanság rejlik: az Istennel való – addig jónak, de legalábbis megfelelőnek gondolt – kapcsolatunkban beálló krízis. Az elhagyottság érzése.

A „miért?” kérdés emberileg tökéletesen érthető, nem kell, hogy vádoljuk miatta magunkat vagy egymást. Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy sosem akadhatunk el ezen a ponton. A válsághelyzetet megélve tovább kell gondoljuk helyzetünket, és – időt hagyva lelkünknek, hogy utolérje magát – el kell érkeznünk a következő kérdéshez: a „ki?”-hez. Mert ha hisszük azt, amit keresztény emberként templomainkban vallunk, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta értünk, akkor hinnünk kell abban is, hogy minden, az életünkben bekövetkező változásnak – akkor is, ha az emberi értelemben fájdalmas veszteség – oka van. Végső soron szembesítésre hív annak megválaszolására: ki is az életünk ura?

ibe vetjük reménységünket? Ki ül lelkünk asztalánál a fő helyen?