Kései eszmélés Franciaországban?

Joób Kristóf írása a Mandiner hetilapban.

„Mindenkit visszatoloncolni, akit lehet”, „háborús jog”, „rekonkviszta”, „francia iszlám” – ilyen és ehhez hasonló kijelentések hangzottak el az előző hetek franciaországi merényletsorozata hatására, amelynek csúcspontja Samuel Paty középiskolai tanár utcai lefejezése, illetve a nizzai katedrális elleni támadás volt. A Mohamed-karikatúrái miatt 2015-ben megtámadott Charlie Hebdo francia gúnylap ügye továbbra is élénk indulatokat szít, és többek között az újraközölt karikatúrák iskolai bemutatása adott indítékot Paty meggyilkolásához. A Recep Tayyip Erdoğan török államfőt ábrázoló gúnyos címlap pedig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy mélypontra süllyedjen az Ankara és Párizs közötti, amúgy sem problémamentes kapcsolat.

Önfeladó struccpolitika

A politikai iszlám zavartalanul építette európai hálózatát az utóbbi harminc évben – mutat rá a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában Pascal Bruckner francia filozófus. Az 1979-es iráni síita forradalom által kiváltott radikalizálódási hullám hatásai érezhetők Indonéziától Nyugat-Afrikáig, és a nyugat-európai, főleg a legnépesebb franciaországi muzulmán közösségekben is. A hatóságok pedig már korábban is felfigyeltek a folyamatra. Jean-Pierre Obin vezető tanfelügyelő már 2004-es jelentésében figyelmeztetett a francia iskolákban tapasztalható radikalizálódásra. A kérdés az, hogy miért nem vettek tudomást ilyen hosszú időn keresztül az intő jelekről. Egyrészt szinte minden francia politikai párt esetében megfigyelhető, hogy igyekszik a nagy tagságú muszlim szervezetek kedvében járni szavazatszerzés céljából. Másrészt pedig a baloldali értelmiség és média viselkedése óriási segítséget jelent az iszlamistáknak abban, hogy elkendőzzék a valós veszélyt a többségi társadalom előtt. A dzsihádizmus tényleges természetének bemutatását azonnal iszlamofóbiának bélyegzik, így lehetetlenítve el a szembenézést a tényekkel.

Egyoldalúság és kettős mérce jellemzi a nyugat-európai értelmiség nagy részének megközelítését. Miközben a keresztény vallás bírálata bevett gyakorlat, az iszlám kritikája gyorsan maga után vonhatja a rasszista jelzőt. Jellemző erre az attitűdre a migrációs válság megítélése, amikor ugyanez az értelmiség és média minden további nélkül rasszistának és iszlamofóbnak minősítette azokat a józan ész alapján kézenfekvő felvetéseket, hogy ismeretlen személyazonosságú tömegek ellenőrizetlen beáramlása a Közel-Kelet és Észak-Afrika országaiból súlyos biztonsági kockázatot jelent. Ezt az aggodalmat sajnos nem egy empirikus példa igazolta az utóbbi évek iszlamista merényletei során, amelyek kapcsán sok esetben kiderült, hogy az elkövető az elmúlt öt év migrációs hullámainak egyikével érkezett Európába.

A nizzai merénylő esetében ráadásul olyan személyről van szó, aki illegálisan hagyta el a tartózkodási helyéül kijelölt dél-olaszországi menekülttábort, átjutott Franciaországba, majd végrehajtotta halálos támadását. Mindez egyébként érdekes fényt vet az Európai Unió Bírósága Magyarország ellen hozott májusi ítéletére is, amely őrizetnek minősítette azt a körülményt, hogy az ügyük elbírálására váró migránsok nem hagyhatják el szabadon Magyarország, vagyis az EU irányába a tranzitzónákat.