Könnyen politikai alapú nyomásgyakorlási eszközzé válhat az uniós források elosztása kapcsán bevezetett jogállamisági mechanizmus, mivel a hivatkozott fogalom határai tetszés szerint tágíthatók. Ráadásul feleslegesen hoz létre párhuzamos struktúrákat a már meglévő ellenőrzési jogintézményekkel.
Dobozi Gergely és Joób Kristóf írása a Mandiner hetilapban.
Július végén az EU legmagasabb szintű döntéshozó testülete, az Európai Tanács ülésén egyeztettek az uniós költségvetés, a koronavírus-járvány kapcsán szükségessé vált helyreállítási alap, illetve a hozzájuk kapcsolt jogállamisági mechanizmus kérdéseiről. Az ülés zárómondata – „az Európai Tanács rövidesen vissza fog térni a kérdésre” – azóta is nagyban meghatározta az európai közbeszédet. Mivel a dokumentum a jogállamiság fogalmát csak érintőlegesen említette, az optimista elemzések rendre arról szóltak, hogy a kétes fogadtatású jogállamisági mechanizmus valójában már lekerült a politikai napirendről, a pesszimista elemzések viszont azt vetítették előre, hogy ősztől rendőrállami tendenciák köszönthetnek be az Európai Unióban.
Jogi szempontból különálló egységeket képez az unió pénzügyi működését biztosító hétéves, 2021–2027-es költségvetésről szóló rendelet, az EU történetében a legnagyobb hitelfelvétellel járó koronavírus-mentőcsomag és a politikai megfontolásokból az előző kettőhöz kapcsolt jogállamisági mechanizmust megalapozó rendelet. Ez utóbbinak a nyilvánosságra kerülő tervezetéből kiderül: ahelyett, hogy a jogállamisági mechanizmus jól strukturált és világos feltételrendszert tartalmazna, mai verzióját tekintve valójában egy önellentmondásoktól sem mentes, antidemokratikus tendenciáknak megágyazó politikai termék. A szöveg kapcsán a német uniós elnökség egyre kétségbeesettebben közvetít a tagállamok vezetői és az Európai Parlament között.
Jól jellemzi az unión belüli összevisszaságot és a rövid távú politikai motiváltságot Donald Tusk látványos »színeváltozása«”
Jól jellemzi az unión belüli összevisszaságot és a nyilvánvalóan rövid távú politikai motiváltságot az Európai Néppárt elnökének, Donald Tusknak a látványos „színeváltozása”. 2018-ban az Európai Tanács elnökeként még úgy vélekedett, hogy Európának nem lenne jó a finanszírozási és a jogállamisági kérdéseket összekapcsolni, a lengyel politikus ma a jogállamisági mechanizmus egyik élharcosaként lép fel Magyarországgal és saját hazájával szemben.
A jelenlegi tervezetnek két nagy hibája van: egy jogi és egy politikai természetű. Egyrészt, a jogalkalmazó belátására és jóindulatára van bízva, hogy a jogállamiság fogalmát megszorítóan vagy kiterjesztően értelmezi. Még ha szűk értelemben a javaslat normaszövegét vizsgáljuk, akkor is azt látjuk, hogy jóllehet technikainak tűnő szempontokat sorol fel a jogállamiság sérülése kapcsán, még ezek is teret adhatnak igen tág értelmezésnek. Például szerepel közöttük az igazságszolgáltatás függetlenségének a veszélyeztetése, ami elvi szinten nyilvánvalóan elengedhetetlen. Azonban felmerül a kérdés, hogy gyakorlati szempontból ez hogyan mérhető egy egységes uniós standarddal, amikor egyes tagállamokban, például Magyarországon a törvényhozásnak van alárendelve az ügyészség, viszont olyan példa is akad, mint Németország, ahol a szövetségi legfőbb ügyész felettese a szövetségi igazságügyi miniszter, vagyis egy kormánytag.
Ráadásul a jogállamiságnak a fenti, szűkebbnek mondott értelmezése is megváltozhat, ha mindezt a tervezet fogalommeghatározásaival együtt értelmezzük: ha így teszünk, az uniós alapszerződések jóval tágabb értelmezési tartományában keressük a jogállamiság jelentését. Ebben a kontextusban a mechanizmust aktiváló jogállamiság fogalma már kiterjedt, elvi szintű, példálózó felsorolás (például alapvető jogok védelme, diszkrimináció tilalma, törvény előtti egyenlőség) mentén körvonalazódik, amely a következő mondattal zárul: „a jogállamiságot az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikkében rögzített egyéb uniós értékek és elvek figyelembevételével kell érteni”. Ezen a ponton pedig ismét szembesülünk azzal az alapvető és sokszor tárgyalt problémával, hogy a jogállamiság egységes fogalmáról nemhogy politikai szinten, de még a jogtudomány képviselőinek sem sikerült megállapodni. Így a jogállamiság teljesülésének egzakt mérhetősége is illúzió lehet csupán. Mi sem illusztrálja ezt jobban, mint hogy jelen pillanatban is hét nemzetközi indexet használnak párhuzamosan a jogállamiság mérésére (Bertelsman Transformation Index; Economic Freedom of the World-Index; Freedom in the World-Index; Worldwide Governance Indicators; Polity IV; International Country Risk Guide; Rule of Law Index). Felmerül a kérdés, hogy akkor egy újabb, nyolcadik módszertan az EU részéről, amellyel kapcsolatban még a tagállamok sem jutottak konszenzusra, mennyiben tekinthető irányadónak.
Rui Tavares hosszú árnyéka
A mostani jogállamisági mechanizmus szellemiségében Rui Tavares zöldpárti EP-képviselő 2013-as, hazánkról készített, számos inkorrekt állítást megfogalmazó jelentését idézi. Utóbbi önkényesen próbált „játékba hozni” olyan követendő kritériumokat, amelyek az alapító szerződések szigorú betartásából nem vezethetők le. És úgy tett, mintha a jogállamiságnak létezne egy minden tagország által elfogadott pontos definíciója, miközben ez nyilvánvalóan nincs így.
Magyarország proaktív
A magyar ügyészség élénk együttműködést folytat az OLAF-fal: az uniós hivatal által kezdeményezett ügyek 47 százalékában emelt vádat 2015 és 2019 között. E statisztikával hazánk az uniós átlag (39 százalék) fölött teljesít. Beszédes, hogy az EU olyan meghatározó országaiban, mint Németország, ez az arány 13 százalék, Belgiumban 33, Hollandiában pedig 30 százalék.
Mindez még abban az esetben is súlyos problémákat vetne fel, ha a jogalkalmazó bírói fórum lenne. Csakhogy a jogállamisági mechanizmus leginkább a politikai testületként funkcionáló Európai Bizottság testére lett szabva: a jogállamisági eljárás legelső szakaszaiban a bizottság értelmez s jár el a tagállamokkal szemben, ha az Európai Tanács ehhez minősített többséggel hozzájárul. Ezzel pedig el is érkeztünk a második súlyos hibához.
A már említett politikai természetű aggály ugyanis maga az eljárásrend, amely a jogállamisági mechanizmus aktiválásához vezet. Röviden: ha a bizottság úgy ítéli meg, hogy alapos oka lehet a jogállamisági mechanizmus aktiválásának, az eljárás megindításának szándékáról értesíti a lobbiszervezetek nyomásával kétes sikerrel dacoló Európai Parlamentet és a tanácsot. Ezt követően pedig megindul a kommunikációs pingpongjátszma az uniós csúcsintézmények és az illető tagállam között – ennek nyomán pedig maga az eljárás is.
Jól látható, hogy az eljárásból egy tényező politikai szempontból mindenképp hiányzik: az uniós polgárok részvétele. Azon polgároké, akiknek évek óta egyre erősödő kritikája az unióval kapcsolatban, hogy az EU intézményei és a döntéshozatal is egyre távolabb kerül tőlük. Ez a kritika pedig különösen hangosan cseng egy olyan kapkodva és átgondolatlanul összerakott mechanizmus esetében, amely a tagállami létviszonyok alakulását kiváltképp befolyásolja. Nem beszélve arról, hogy amint azt a jogállamisági mechanizmus szószólói hirdetik, a feltételrendszer nemcsak a lengyel–magyar tandemet, hanem az unió egészét fegyelmezné.
Mi is hát a tulajdonképpeni cél mindezzel? Az uniós költségvetés károsításának megelőzése – szól a rövid indokolás. Erre azonban az EU-ban már létezik egy konkrét keretrendszer, amelynek működtetéséért az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) felel. A testület feladata többek között az, hogy az EU költségvetését károsító csalásokat a tagállami ügyészségekkel együttműködve vizsgálja ki.
Sok hűhó semmiért – szólhatna a közhelyes mondás a fejlemények leírására. Csakhogy túl hangos már a tárgykört övező politikai zaj, s túl sok minden forog kockán. Az Európai Unió ugyanis a politikából presztízskérdést kreálva működése történetében példátlan patthelyzetbe kormányozta magát.
Kétes eszközökből már most is van elég
Ma is léteznek olyan mechanizmusok, amelyek révén a tagállamok jogállamisági alapon elmarasztalhatók, ilyen például az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkének (1) bekezdése szerinti jogállamisági eljárás. Ennek kétes értékét semmi nem mutatja jobban, mint hogy egy olyan módszertani hibáktól, következetlenségektől és kétes forrásokra alapozott állításoktól hemzsegő dokumentum alapján sikerült elindítani 2018 őszén, mint a Sargentini-jelentés. Ráadásul a tartalmi problémák mellett maga a szavazás is kétes körülmények között zajlott le. Az Európai Néppárt november 18-ai ülésén még a hazánk melletti elfogultsággal kevéssé vádolható Manfred Weber frakcióvezető is úgy fogalmazott, hogy Sargentini érvei nem állnának meg az Európai Unió Bírósága előtt. Erre persze azt is mondhatnánk, hogy Weber megállapítása evidencia, hiszen maga Judith Sargentini nyilatkozott úgy, hogy a dokumentum egy „teljes mértékben politikai jellegű eljárás” megindításának eszköze. A jelentés indoklásában pedig ki is mondja, hogy „olyan aggodalmakra is kitér, amelyek az uniós másodlagos joghoz sem közvetlenül, sem közvetve nem kapcsolódó magyar jogszabályokkal és gyakorlatokkal kapcsolatosak”.
Címlapképen: Michelangelo Merisi da Caravaggio: Hamiskártyások (1594 körül). Fotó: Wikipédia.
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.
Hosszas elemzésben sajnálkozik a Politico, hogy Bart De Wever, akit ezúttal „egy jobboldali flamand nacionalistának” neveztek, nem lett meggyőzve a kellő biztosítékokkal.
A legforróbb vitapontban nem jutottak egyetértésre az uniós vezetők, elnapolták a döntést; Zelenszkij is reagált a fejleményekre.
A kormányfő megerősítette, a háttérben dolgozik a békecsúcsot előkészítő munkacsoport.
Az Európai Bizottság elnöke kiemelte: a tagállamok felkérték az Európai Bizottságot, hogy dolgozzon ki lehetséges megoldásokat a támogatás további formáira.
Magyarország egyértelmű célja, hogy létre tudjon jönni a budapesti békecsúcs.
A lap újságírója nem nézett utána, hogy csütörtökön nemzeti ünnep volt Magyarországon.
Mohamed, az eritreai származású támadó munka után támadta meg a 16 éves lányt, aki épp hazafelé tartott, miután lekéste a buszt.
Lecsapott a hírhedt korrupcióellenes ügyészség.
