Gyógyító hangok

Őry Krisztina írása a Mandiner hetilapban.

Ritka, ha valaki sikeresen ötvözi a művészi és a tudományos pályát. Lovász Irén néprajzkutató-népdalénekes a kettő között sosem tudott és nem is akart választani, máig ugyanúgy otthon érzi magát a színpadon, mint a katedrán. Számos lemezzel a háta mögött, többtucatnyi külföldi koncertfellépés után  egyetemi docensként tanítja, amit maga is művel: szakrális kommunikációt és hagyománypedagógiát.

József Attila születésnapján született, a költő A Dunánálcímű versének sorai kamaszkorában tudatosultak benne, azóta is kísérik a pályáján. Az ősök hagyatékának továbbadása személyes életfeladatává vált. A szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán diplomázott, majd néprajzkutatóként kandidátusi fokozatot szerzett. Tíz éve tanít a Károli Gáspár Református Egyetemen kulturális és vallásantropológiát. Művészi, énekesi pályája az évek során ezzel párhuzamosan bontakozott ki, az autentikus népzenétől a határműfajokig sokféle formációban és lemezen énekelt.

Minden a családban kezdődött: az anyatejjel szívta magába az éneklés szeretetét és éltető erejét. „A dalolás olyan természetes volt nálunk otthon, mint a levegő. Mikor édesanyám ringatott, mesélt, folyton énekelt. Minden élethelyzetben dalolt: hétköznap, ünnepkor, örömében, bánatában, egyedül és közösségben. Nekem ő a tiszta forrás” – vallja. Mivel jó tanuló volt, és ragadtak rá az idegen nyelvek, érettségi után nem zenei pályára, hanem a bölcsészkarra jelentkezett. „Látszólag választanom kellett a művészi és a tudományos pálya között. A valódi döntést azonban mindig halogattam” – mondja.