Nem mindennapi utat írt le a pályája: Dél-Amerikában gyerekeskedett, nyolcévesen már színpadon állt, tizenkét évesen pedig felvételt nyert a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. Az akadémiát mégsem végezte el: egy sorsszerű találkozásnak köszönhetően Párizsban folytatta tanulóéveit, ahol mesterére lelt. A nemzetközi karriert befutó Baráti Kristóf hegedűművész ma már Budapesten él, világszerte koncertezik, és újabban a hazai zeneoktatás jövője is foglalkoztatja.
Őry Krisztina interjúja a Mandiner hetilapban.
Gyerekkora nagy részét Venezuelában töltötte. Hogy kerültek oda?
A szüleim zenészek, édesapám csellista volt, édesanyám hegedűs. 1981-ben adódott egy lehetőség, egy újonnan alapított venezuelai együttesbe kerestek zenészeket, és a szüleim megnyerték a próbajátékot. Így visszagondolva elég merész vállalkozás volt részükről: én másfél éves voltam, ők nem beszéltek spanyolul, mégis belevágtak. Elköltöztünk Venezuelába. Tizenkét éves koromig éltem ott, a testvérem már kint született.
Milyen volt, hogyan emlékszik vissza rá?
A venezuelaiak nagyon barátságosak, imádják a zenét. Szerettem iskolába járni, a spanyol szinte második anyanyelvemmé vált, erősen formálta személyiségemet, hogy ott szocializálódtam. Sok zenei inger is ért: nemegyszer hallgattam a szüleim zenekari próbáit kisgyerekként, magától értetődött, hogy én is elkezdtem hangszeren játszani. Az első tanárom édesanyám volt. Eleinte inkább egyfajta játékot jelentett a hegedű, aztán egyre nagyobb részét kezdte kitölteni az életemnek. Egy kisgyereknek nem könnyű tudatosnak lenni a gyakorlásban, de édesapám mindig motivációt jelentett számomra. Egy ponton túl a szüleim úgy látták, hogy a tehetségem kibontakoztatásához a venezuelai zeneoktatásnál többre lenne szükség, így kerültem tizenkét évesen a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, a különleges tehetségek osztályába.
Szülei a húgával viszont kint maradtak – nem szokványos élethelyzet. Miként élte ezt meg kisgyerekként?
Gyerekként az ember talán könnyebben alkalmazkodik nem túl szokványos élethelyzetekhez is, de nem volt könnyű. Édesapám testvérénél és a nagymamámnál laktam. Mivel akkor spanyolul jobban beszéltem, mint magyarul, ahhoz, hogy az iskolában boldoguljak, egy darabig szótárral jártam órákra. Ráadásul a venezuelai oktatás egész más, az ottani elvárásokhoz képest az itthoni hetedik osztályos tananyag nagy ugrást jelentett.
A Zeneakadémián kik voltak a tanárai?
Szenthelyi Miklós és Tátrai Vilmos. Szerettem hozzájuk járni; Vili bácsit a zenei nagypapámnak tekintem azóta is, Szenthelyi Miklós pedig sok koncertlehetőséghez juttatott minket. Az előkészítős társak nagy húzóerőt jelentettek, akkoriban kezdtem ráérezni az önálló munkára, gyakorlásra.
Tizennyolc évesen mégis úgy határozott: otthagyja a Zeneakadémiát. Első hallásra ez is meglehetősen furcsa fordulat. Miért döntött így?
Hat évet jártam az előkészítőre, ez sok idő ugyanazoknál a tanároknál; úgy gondolom, ennyi idő után szükséges más szemléletek megismerése is. Párizsban egy versenyszereplés alkalmával találkoztam Eduard Wulfson hegedűművésszel, a Stradivari Társaság igazgatójával, aki később a mesterem lett.
Kiszúrta magának az ifjú tehetséget?
Találkozásunk sokkal inkább a véletlen műve volt. Tizenhat éves voltam, amikor a párizsi versenyen odajött hozzám. Nagyon tetszett neki a játékom – a hangszerem annál kevésbé –, így felajánlott egy Goffriller-hegedűt, hogy azon játsszam a döntőben. Ezután pár hónapig nem hallottunk egymásról. Nem sokkal később ismét Párizsban jártam, és megint belefutottam Wulfsonba. Amikor megtudta, hogy az Erzsébet királyné versenyre készülök, de még mindig nincs jó hangszerem, újra felajánlotta a segítségét. Wulfson eredetileg koncertező hegedűművész volt, Yehudi Menuhin tanítványa, és úgy alakult az élete, hogy a koncertezés helyett a hangszerbiznisz felé fordult. Valamiképp a ki nem élt saját ambíciójának beteljesülését láthatta meg bennem, én pedig a mesteremet találtam meg személyében. A verseny után nem sokkal elkezdtünk közösen dolgozni, évente tíz-tizenötször jártam ki Párizsba.
Akadémiát nem is végzett?
Mivel Wulfson nem tanított egyetemen, magántanítványként tanulhattam tőle. Nem is hiányzott a diploma egészen addig, amíg tanári ambícióim nem lettek, így csak sokkal később, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán szereztem meg a diplomámat. A Wulfsonnal közös munka viszont valami olyat adott, amit, úgy érzem, sehogy máshogy nem kaphattam volna meg. Már az sem volt szokványos, hogy napi öt-hat órát dolgoztunk együtt az egyéni gyakorlásom mellett. Komoly repertoárt építettem a segítségével, és megtanultam tőle mindent, amit a hegedülésről, a gyakorlásról lehet. Az a fajta tanár, aki a tudatosságra, a minden hangra kiterjedő aprólékos figyelemre és gondolkodásra tanít. Ritka, aki úgy képes segíteni, hogy a növendék önállóan találjon rá saját gondolataira. Ebben az időszakban kezdett igazán megnyílni előttem a zenei kreativitásom. Máig jó barátságban vagyunk.
Mi lesz a következményük a Magyar Péter-féle hangfelvételeknek? Elhozza-e Donald Trump a békét? Talpra áll-e az európai és a magyar gazdaság? Dévényi István és Gajdics Ottó vitája.
A terv totálisan ellentmond a Magyarországon hatályos törvényeknek.
„Az amerikai nép nevében bocsánatot kérek ezért a viselkedésért” – mondta Bryan E. Leib.
A főpolgármester arra kéri az autósokat, inkább tömegközlekedéssel menjenek pénteken.
A Fidesz az egyetlen olyan politikai közösség, amely az Alföld fejlesztését fontosnak tartotta az elmúlt harminc évben – mutatott rá a miniszter.
Szentkirályi Alexandra bemutatta Budapest ötéves „drogstratégiájának” egyes részleteit.
A támadás után az orosz és ukrán vezetők eltérő verziókat adtak elő a fegyverek típusáról és hatásáról.
A MÁV-csoportnál elrendelte a téli forgalmi eljárások alkalmazását, a rendkívüli helyzetekre reagálni tudó ügyeleti rend érvényesítését – tájékoztatott Hegyi Zsolt.
