A lelakatolt zongora – Balázs Fecó a Mandiner hetilapnak

BALÁZS FECÓ

1951-ben született Budapesten. A Ferencvárosban töltötte gyermekkorát, a Bakáts téri zenei általános iskolába járt, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanult. 1967-ben, tizenhat évesen csatlakozott a Neoton együtteshez, majd 1972-től a Taurus tagja volt. 1978-ban alapította meg a Korál zenekart, megteremtve ezzel a hazai lírai rockot. Balázs Fecó komolyzenei albumokat is megjelentetett, és sokat tett azért, hogy megmeneküljön a sitkei kápolna. 1998-ban Liszt Ferenc-díjas lett, 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át, 2016-ban Kossuth-díjat kapott.

A neves zenész 2020. november 27-én hunyt el, miután koronavírus-fertőzéssel kórházba került.

A Mandiner hetilap év elején készített interjút Balázs Fecóval: ezzel emlékezünk most a sokak által kedvelt és szeretett művészre.

***

Amikor felhívtam, nem egy finoman hárító sajtós vette fel a telefont, hanem ön, és egy perc alatt megbeszéltük a találkozót. Soha nem volt menedzsere?

Amióta az eszemet tudom, magam intézem az ügyeimet, az első gázsimat egészen kisgyerekként kaptam, akkor sem volt mellettem menedzser.

Hogyan történt?

Apai nagyanyáméknak hentesüzletük volt a Fradi-pályához közel, az Ernő utcában. Hátul volt a lakás, elöl az üzlet. Emlékszem, hétvégenként rendszeresen bejöttek a gangos udvarba a mutatványosok, utcazenészek, Jó ebédhez szól a nóta címen. Ha tetszett a produkciójuk az emeleten lakóknak, akkor repült az apró. Egészen kicsi voltam még, amikor karácsonyra kértem egy tangóharmonikát. Egyik szombaton aztán a földszinten, a falhoz simulva elkezdtem tangóharmonikázni. Fentről nem láthatták, hogy egy kisgyerek játszik, és a siker nem is maradt el, repültek az aprók. Az volt életem első gázsija.

Pedig nem is zenészcsaládba született.

Értelmiségi családba születtem. Négyéves koromban, amikor meghalt az édesanyám, a nagymamámhoz kerültem, a már említett Ernő utcába. A futball mellett a zene is mindig izgatott, így nem volt kérdés, hogy az akkor induló Bakáts téri zenei általános iskolába menjek, ahol a zongora tanszakra kerültem. Mellette futballoztam a Fradi kölyökcsapatában. Aztán jött egy sorsdöntő pillanat. Egy nemzetközi kupameccs visszavágóján a zöld-fehérben játszó kölyökcsapat adta a hangulatot a fő mérkőzés előtt. Ezen a találkozón az ötödik percben ráestem a kezemre, eltört, így meghiúsult a másnapi zongoravizsgám, és a futballkarrierem is kettétört. Maradt a zongora. Később zenei gimnáziumba mentem. Tanítási időben klasszikus zenéket játszottunk, azon kívül pedig Beatlest minden mennyiségben, mert pont erre az időszakra esett, hogy a Beatles teljesen átalakította a világ zenei ízlését. Lázasan hallgattuk a külföldi rádióadókat, a Radio Luxembourgot és a Szabad Európa Rádiót, és külföldi bakelitlemezekre vadásztunk. Volt egy eredeti példányom a legmenőbb angol zenei magazinból, a Melody Makerből, nagy kincsként őriztem.

Otthon tehát Beatlest játszott, az iskolában pedig Bartókot…

Játszottam Beatlest az iskolában is, aminek persze a tanárok nem örültek. Éppen ezért lezárták a zongorákat. Persze minket sem kellett félteni, annyira épp fel lehetett hajtani a zongora fedelét, hogy az ujjaim beférjenek. Ketten tartották a fedelet, én meg Beatlest, a tiltott gyümölcsöt játszottam a lelakatolt zongorán. Csodás évek voltak.

Szinte gyerek volt még, amikor bekerült a Neotonba billentyűsnek. Tizenhat évesen egyszeriben tízezrek előtt játszott. Nehéz volt feldolgozni?

Sodort magával az élet, minden gyorsan történt. Az 1967-es Ki mit tud? selejtezője előtt kerestek meg, lenne-e kedvem a Neotonban játszani. Addig ugyebár klasszikus zenét tanultam, de ott, abban a pillanatban, hogy igent mondtam, eldőlt az életem. Utólag látom, nagy előny, hogy klasszikus zenei alapműveltséget szereztem. Ez adott később lehetőséget arra, hogy zenét írjak színdarabokhoz, filmekhez, televíziós sorozathoz, és megjelent két klasszikus zenei lemezem is Lippényi Gábor és ifjabb Herrer Pál közreműködésével. A legújabb szintetizátorokon játszottam Bachot, megpróbáltunk új hangzást adni az eredeti daraboknak, illetve eljuttatni az akkori rockközönségnek a komolyzenét. Azt hiszem, sikerült.

A Neoton után aztán jött a Taurus, amely sokak szerint minden idők egyik legjobb heavy metal bandája lehetett volna, ha engedik kifutni…

A Taurus egy nagy zenei korszakváltás eredménye. Addig a hazai zenekarok popzenét játszottak, a koncerteken a közönség fele ült és nézett, a másik fele pedig táncolt. Aztán jött a fordulat. Olyan minőségi, keményebb hangzású, progresszív zenéket játszó előadók is eljutottak hozzánk, mint az Emerson, Lake & Palmer, Jimi Hendrix és a Led Zeppelin. Aztán ott volt a Woodstock, amely alapjaiban változtatta meg a világ zenei ízlését. 1971-ben a Neotonnal Afrikában turnéztunk. Két hetet voltunk kint, Nigériában és Ghánában játszottunk, hazafelé jövet pedig megálltunk Amszterdamban, ahol a Black Sabbath éppen akkor tartotta Paranoid című lemezének bemutatóját. Elmentünk, igazi, minőségi heavy metal zenét játszottak, és rájöttem, hogy ez kell nekem. És nem csak nekem: a repülőn hazafelé Som Lajossal, aki a Neoton gitárosa volt, valamint Debreczeni Ferivel, aki később az Omega dobosa lett, meg is álmodtuk az új bandát. Ez volt a Taurus, amelybe megnyertük a zseniális gitárost, Radics Bélát, a dobok mögé pedig Brunner Győzőt a Metróból. Az ötödik emberünk a szövegíró Horváth Attila volt.

Megfejtette már az okát, hogy miért lett kegyvesztett a rendszer szemében a Taurus?

Az első nyilvános fellépésünk előtt volt egy szakmai bemutatónk a Citadellán, ahol a lemezgyár és a média képviselői is jelen voltak. A buli után ígéretet kaptunk, hogy lesz nagylemezünk, amiből aztán semmi sem lett. Hogy miért? Csak egy akkoriban népszerű rigmussal válaszolok: „Bélát a pártba, Bélát a kormányba!”

Mármint Radics Bélát.

Igen. 1972. május elsején tízezer ember előtt, hatalmas sikerrel tartottuk az első koncertünket a Budai Ifjúság Parkban. Sok külvárosi, fanatikus srác imádott minket, odavoltak Radics Béla gitárjátékáért. Már az első koncert után felhangzott a rigmus: „Bélát a pártba, Bélát a kormányba!” A kultúrával foglalkozó elvtársakhoz is eljutott a hír, ők pedig mindenben politikát láttak, és persze nem értettek a műfajhoz, a zenei jelenséghez sem. Megijedtek. Pedig még ebben az évben volt egy valóban csodás bulink. A világhíres angol heavy metal banda, a Free koncertezett Budapesten, és mi voltunk az előzenekar. A korra jellemző módon, két előadás volt, délután háromkor és ötkor. Rockegyüttes napsütésben csak a keleti blokkban játszott akkoriban, de a rendezők féltek a balhétól, ezért szervezték délutánra a két előadást.

A koncert remekül sikerült, megkockáztatom, nagyobb sikerünk volt, mint a Free-nek. Pedig csak ösztönösen játszottunk, Horváth Attila ösztönösen azt írta, amit érzett, s ez találkozott az akkori fiatalság igényével. Addig csak két szelep volt az emberek számára: a kocsma meg a kettős rangadó a Népstadionban. Ezek mellé jött a Taurus. Az angolok is elcsodálkoztak, főleg Radics Bélán, aki a szájával is zseniálisan pengette a húrokat. Igen ám, de az egyik húr elvágta a száját az Anyám, vigasztalj engem című szám alatt, ám ő nem állt le, csupa vér volt az arca, mégis folytatta a szólót. Másnap az angol lapok, amelyeknek az újságírói kísérték a Free-t, azt írták, a vasfüggöny mögött van egy jó zenekar, a gitárosuk pedig nagy showman, még egy vérpatront is elrejtett a szájában, hogy nagyobb legyen a siker.

Mi volt Radics Béla tragédiája, akiről tudjuk, hogy csupán harminchat évesen átitta magát a túlvilágra?

Kompromisszumképtelen, nagy egyéniség volt. Labirintusba került, amelyből sajnos nem találta a kiutat. Képtelen volt elviselni, hogy nem értékelik a tehetségét, hogy nem lehet nagylemeze. Márpedig nem lehetett, ez pedig az ital felé terelte; végig kellett néznie, hogy a kultúrpolitika hogyan öli meg a metált, és hogyan karolja fel a pop-rockot játszó együtteseket. Ebbe halt bele szegény. Mert hiába játszott valaki tízezer néző előtt az Ifjúsági Parkban, ha nem kerülhetett be az egyetlen rádióba és az egyetlen televízióba, akkor szinte nem is létezett. A temetésén 1983-ban én mondtam a búcsúbeszédet, nagyon nehéz nap volt.

Visszatérve a Citadellán tartott bulira: ott végleg megpecsételődött a Taurus sorsa?

Még a legelején nehezítette a Taurus helyzetét, hogy volt egy balul sikerült jugoszláv turnénk is, amelynek során már volt egy basszusgitáros-cserénk. Tíz nagyvárosban játszottunk – komoly sikerrel –, és az volt a megegyezés, hogy a szerb menedzser az utolsó, belgrádi koncert után adja oda a gázsinkat. Mire a koncert véget ért, az az ember már Amerikában röhögött rajtunk, lelépett a pénzzel. Amiből pedig hangszereket vettünk volna, és énekfelszerelést, amely hiánycikk volt Magyarországon. Vége lett a Taurusnak, én pedig fogtam magam, és elmentem Ausztriába és Németországba bárzenésznek.

Nem érezte megalázónak?

Egyáltalán nem, fontos tanuló időszaka volt az életemnek. Naponta hat órát volt a kezem alatt a hangszer, remek iskolának bizonyult. Zenész vendégmunkások voltunk, nagyon jól megfizettek. Ajánlom minden zenésznek, hogy szerezzen hasonló tapasztalatot. Aztán hazajöttem, új utat kerestem magamnak, és éltem a felkínált lehetőségekkel.

Ebből lett a Korál…

A Taurus hagyományait vittem tovább, hiszen az 1972-ben a Budai Ifjúsági Parkban lépett fel először, a Korál pedig 
1978-ban ugyanott. Akkor még nem tudtam, hogy a Korállal a hazai lírai rockot is megalapoztuk. A V’Moto-Rock előzenekaraként debütáltunk. Emlékszem, a közönség nem akart leengedni minket a színpadról, a szpíker B. Tóth Lacinak négyszer kellett megígérnie, hogy hallhatják majd máskor is a Korált. Így kezdődött.

Az igaz, hogy a Korálban Vikidál Gyula énekelte volna a keményebb nótákat?

Igen. Úgy volt, hogy én énekelem a lírai dalokat, és Gyula lesz a keményebb hang az együttesben. Aztán egy héttel az első fellépésünk előtt lejött a próbára, és azt mondta, meggondolta magát. Megszólalni sem tudtunk a döbbenettől, de elfogadtuk a döntését, engem pedig a közönség énekesként. Hiszek a sorsszerűségben, mert én végül is Vikidál kiszállásának köszönhetem a közönség szeretetét.

Ha jól számolom, ötvenkét éve hivatásos zenész. Mi a titok?

Nincs általános recept a sikerre, mindenkinek egyéni receptje van. A közönség megérzi, ha valaki hiteles, megérzi, ha valaki szinkronban van azzal, amit csinál. Ötvenkét éves pályafutásom alapján már tudom, hosszú távon sikeresnek lenni nem lehet a véletlen műve. Sokszor hallom manapság, hogy bezzeg nekünk könnyebb volt, mert egy rádió volt, meg egy tévé. Erre azt mondom, szerintem meg manapság sokkal nagyobbak a lehetőségek. Mert van százötven tévé, ha pedig az ember kicsit is szerencsés, egy YouTube-ra feltett dallal is befuthat, nem beszélve arról, hogy manapság bárki oda megy, ahová akar, ott érvényesül, ahol kedve tartja.

Mit gondol, miért lett ennyire lírai alkat?

Egy alkotó művész – legyen szó zenészről, szobrászól, festőről – azt adja oda magából, ami nyomot hagyott benne, amit átélt és megélt. Betegség, szerelem, válás: ezeket éljük át mindnyájan. Talán az édesanyám korai halála és az, hogy sokat betegeskedtem gyerekként, és sokat voltam kórházban, tett engem hiperszenzitív emberré. Az átlagnál erősebben átélek minden érzést, azt hiszem, ezek is kellettek a lírai dalokhoz, no meg Horváth Attila, aki időtlen idők óta a szövegíróm, szinkronban van a dallamvilágommal, és barátom a mai napig. Ő olyan, mint én, hasonló élményeket hordoz magában. Hihetetlenül értékes ember, zseniális szövegeket írt nemcsak nekem, a Taurusnak, hanem Cserháti Zsuzsának, a Piramisnak és számtalan más együttesnek.

Sorsfordító volt az életében az is, amikor 1995-ben kiderült, komoly baj van a szívével. Más ember lett?

Más, egészen más. Azonnal letettem a cigarettát – napi két dobozzal szívtam úgy, hogy évi négyszázharminc koncertet adtam –, mert élni akartam. A cigaretta is drog, mindenkinek azt javaslom, ahogy csak tudja, tegye le.

Soha nem fordult meg a fejében, hogy disszidál? Megtehette volna.

Soha. Engem itt értenek, ide tartozom. Az emlékeim, a családom, a zene, a szerelmeim, a Fradi, minden ideköt. Nem véletlen, hogy külföldön is csak olyan helyen lépek fel, ahol magyarok élnek. Annak ellenére, hogy voltak hátrányai a hetvenes éveknek, én soha nem voltam tiltólistás. Polgári családba születtem, vallásos nevelést kaptam. A nagyanyámmal hetente mentünk templomba, erről persze nem szabadott beszélnünk. Apámnak így is többször mondták az iskolában, hogy nem kellene erőltetni a templomba járást. És azt sem felejtem, hogy az első tévéfelvételeimnél levetették a keresztet a nyakamból. Ennek ellenére énekelhettem, sikereim lehettek. Persze szegény Radics Bélához hasonlóan engem is nagyon zavart, hogy miért nem lehet nagylemezünk… Aztán utólag arra is rájöttem, ha egy együttes technikust keresett magának, biztos, hogy egy besúgó volt az első, aki jelentkezett. Mindezek ellenére is alkothattam, nem zártak el a közönségtől.

A Fradiról eddig csak érintőlegesen beszéltünk. Ha nem töri el a csuklóját gyerekként, meglehet, ma egy sportújságba készülne ez az interjú?

Nem hiszem. Szerettem focizni, de nem voltam igazán nagy tehetség. Csatár voltam a Fradi kölyökcsapatában. Jártam a fatribünös ferencvárosi pályán, volt zöld-fehér zászlóm, és rajongtam Albert Flóriékért. Apámnak a Pasaréti úti Vasas-sportteleppel szemben volt egy sörözője. Varrtak nekem 9-es számú Fradi-mezt, abban segítettem beszedni a poharakat, ott is rendszeresen találkoztam híres sportolókkal, színészekkel.

Melyik volt a legemlékezetesebb Ferencváros-meccse?

Egy Honvéd elleni mérkőzés a Népstadionban. A vendégek kapuját Bicskei Berci védte. A 90. percben 0-0-nál kaptunk egy jogos szabadrúgást, elég jó helyen. Emlékszem, Varga Zoli neki sem futott, álló helyzetből felcsavarta a sarokba. Sosem felejtem el. Majd a bíró hármat sípolt.

December végén Demjén Ferenc koncertjén vendégként lépett fel. Hogyhogy korábban nem játszottak együtt?

Hasonló az életutunk Rózsival, nagyon jó barátom, és zeneileg is ő áll a legközelebb hozzám. Figyeltünk egymásra, a hosszú karrierünk során mégis úgy alakult, hogy sosem játszottunk egy zenekarban. A cél közös volt, de más utat választottunk. Nagy rajongója vagyok. Egyébként hamarosan ismét színpadra lépek: van egy tizenhat tagú zenekarom, kiváló zenészekkel, februárban indulunk turnézni, 14-én Debrecenben, 28-án Békéscsabán lépünk fel. Biztosan nem lesz meglepetés, amit mondok: Balázs Fecó-életműkoncert lesz.

Volt idő, amikor Sitkével került be az újságokba. Aki nem emlékezne rá, nemes gesztusként jótékonysági koncerteket rendezett a helyi kápolna felújításáért. Hogyan talált rá Sitkére?

A nyolcvanas években Sárváron volt egy bulink, és mert nem volt szállásuk, azt ajánlották, menjünk át Sitkére, ott van egy egykori grófi kastély, panzió meg egy romos kápolna, amelyet érdemes megnézni. Átmentünk, én pedig beleszerettem Sitkébe, és elhatároztam, mindent megteszek, hogy rendbe hozzam a kápolnát. Meg is tettem Kovács Ferenc képviselő, valamint a zenészkollégáim és a sitkeiek segítségével. Nagy társadalmi összefogás volt.

A mai zenéről mi a véleménye?

Maradjunk még kicsit Sitkénél. Húsz éve történt talán: egy közismert magyar duó lépett fel a kápolnánál, a nagy slágerükkel érkeztek, persze playbackeltek. Egyszer aztán megállt a cd. Néma csönd, több ezer ember morajlott, várta, mi történik. Gyorsan odaléptem hozzájuk, és mondtam nekik, ott a zongora, meg a mikrofon, folytassátok. Rám néztek, és odasúgták: az a baj, hogy egyikük sem tud énekelni…

Ezek szerint baj van?

Én analóg maradtam, a kor meg digitális. A zenei világ megváltozott, eltűnt a dallam. Dallam nélkül pedig nincs zene…

Címlapkép: Földházi Árpád