Dac, tiltakozás, életelv

Nizalowski Attila írása a Mandiner hetilapban.

Ha feldereng az emléke, rögtön utána a kosárpalánk mögötti, nyolcvankilós Marabu-Ichor folytonégő kályha is az eszembe jut. Feyér Gyula miniszteri tanácsos nemzetközi pályadíjas találmánya, amely a gyenge magyar lignit gazdaságos felhasználását célozta, s amelyből 1930-ban hetet szerzett be az iskolánk 1272,15 pengő áron. Két gyerek hordta hozzá a szenet csőrös vödörben, ám csakis Kocsis Boci adagolhatta belé a kellő erő és magasság miatt.

Napjaink éhes cicákkal, slágerlisták hiphopsztárjaival telnek. Nemigen értjük már, hogy kik is voltak az „ötvenhatosok”. A magyar és szovjet bíróságok által elítélt negyvenezer ember és a tömegek, amelyeknek egyszerűen csak kettétört, kisiklott az életük.

Kávay Zoltán tanító úr evezős volt. Tizenháromszoros magyar bajnok, Magyarország örökös bajnoka, olimpikon 1956-ban; majd büszke tornatanár kicsi falvakban és Kőbányán, ahol a hetvenes években minket tanított. Hogy mi volt a bűne, azt persze nem tudtuk, de hordta a billogot. Most viszont hiába keresek képet róla az interneten, alig találni valamit. Bár az ő ügye még istenes. Néha írtak róla, sőt a Wikipédián is szerepel. Különösen a slágerszövegíró Vándor Kálmán tett sokat érte, aki ugyan „párton kívüli bolseviknak” hívta magát, 1958-ban ördöngös interjút készített vele. Sőt 1988-ban felhívást közölt, hogy a felesége halála és a közlekedési balesete miatt elmagányosodott, beszédkészségét elvesztő, nyomorgó Kávayt alkalmazza valami csónakház, mert emberek között szeretne lenni, dolgozni akar. A sporttársaknak viszont nem jutott ennyi, nem jutott életrajz. Kovács Csabának, Ütő Gézának, Riheczky Rezsőnek és Török Zoltán edzőnek, aki – micsoda idők! – másodállásban törvényszéki bíró volt. Kávay Zoltán 1931-ben született Sajószentpéteren. 

Öt gyereket nevelő falusi tanító apját a háború végén a szovjetek majdnem agyonverték. Az életrajzot azonban itt mindjárt javítani kell. Ekkor már Kőbányán élhettek, ugyanis a Szent László Gimnázium évkönyve büszkén számol be a helyi evezőssportot erősítő, tizenéves Kávayról. Érettségi után tanítóképzőt végzett, és folytatta az evezést. A Honvéd és a Kinizsi (leánykori nevén FTC) volt a klubja. Válogatott-pályafutása viszont csupán 1953 és 1958 között tartott. A kezdet Sztálin halálára esett, s mint annyi mindenki mást, őket is elkapta a svung. A New York Kávéházban újságot alapítottak Evezős címmel, s valahonnan szereztek egy lerobbant teherautót, és átalakították, hogy szállítani tudják a hajókat. Az ő nemzedékük volt az, amely jó néhány év szünet után újra a világ élvonalába emelte a magyar evezőssportot. Legjobb eredményét kormányos nélküli négyesben érte el az 1956-os Európa-bajnokságon, amikor Bledben „utcahosszal” verték az oroszokat, kissé lemaradva az olaszok mögött. Úgy huszonöt évesek voltak, s az ezüsttel nagy eséllyel indultak novemberben a melbourne-i olimpiára. Ott vezettek féltávig, de aztán centikkel megelőzték őket az oroszok. Kiestek, és a vigasz­ágról sem sikerült visszakapaszkodniuk.