A lét elviselhetetlen változékonysága

A minap álmomban újra gyerek voltam. Úgy tizenkét éves lehettem, és nyár volt. Nagymamám miskolci házában jártam, ahol minden nyáron eltöltöttünk pár hetet bátyámmal és odavalósi unokatestvéremmel. Ma is a számban érzem a miskolci vajas kifli ízét – azóta kiderült, gluténérzékeny vagyok. Ócska kenyérpótlékokon élek, pedig hogy faltuk akkor a sikéres finomságot: reggelente volt, hogy tizenöt-­húszat is megettünk belőle! Hallom a ház előtt eljáró villamos ablaküveget remegtető robaját, és kezemben érzem már rég nem élő nagymamám öregedő tenyerét, ahogy kézen fogva a piacra indulunk megvenni az ebédhez valót, zöldbabot, gyalult tököt friss kaporral vagy a levesbe való zöldséget. Nagymama soha nem tétlenkedett, de nem is rohant. Volt türelme. Az odavezető úton mindig megállt velem egy kis trafik előtt, ahol hosszan nézegettem a vitrin mögötti portékákat, közülük leginkább egy rózsaszín árnyalataiban fröccsöntött műanyag karkötőszettért vágyakozva. Két hét sóvárgás után, mielőtt hazautaztunk volna, megkaptam a filléres bizsut. Micsoda földöntúli boldogság volt!

Az élet álmoskásan, változatlan mederben folyt, az idő ólomlábakon cammogott a forró városban. Ebben a végtelennek tetsző folyamban mélyen vésődtek belém olyan apróságok, mint a ház előtti kavics ropogása, a szomszéd gyerekekkel alkonyatba nyúló játék szabadsága és a Szinva patakon túli cigánysor rozoga házainak látványa, amiket félelemmel vegyes kíváncsisággal kémleltünk.