Jövök kifelé Erdélyből. Egyre sötétebb felhők gomolyognak. Lehúzom az ablakot. Mintha az ősz söpörné ki nyarat, tódul át az autón a forró levegő. Rám zúdul a víztömeg, nem látok ki, hiába pörgetem az ablaktörlő lapátokat. Bekapcsolom a vészvillogót. Lépésben haladok. Nem tart sokáig az orkán. Átvágtat fölöttem, Dél-Erdély felé megy, aztán pillanatok alatt beáll a vihar utáni csend.
Megállok autópálya közelében matricát venni, de a benzinkút egy tó közepén áll. Nem bírták a lefolyók.
A kutasok is a tó szélén nyújtogatják a nyakukat. Nincs áram. Bemegyek Aranyosgyéresre, még akkor is, ha kerülő. Mire felérek a pályára, az orkán valahol a Retyezátnál tart. A Tordai-hasadékot aranyszínnel tölti meg a nap. A telefonomra, megkésve bár, üzenetet küld a katasztrófavédelem. A pálya üres. Szinte a lét fölé emelkedem. Nincs súly, nincs nehézség. Öt hét Erdélyben Csaba testvérnél. Eszembe jutnak a gyerekek: az egyik, akit banánosdobozban találtak, a másik, akit az apja a kukából szedett ki, mert nem kellett az anyjának. Végül az életük jól alakult Déván, rendben vannak, minden lehetőség a kezükben. Mint a mesében. Nem néznek visszafelé, csak előre és felfelé. Így teszek én is.
A határnál, amikor kérik a két negatív tesztet, visszatoppanok a való világba. Nincs. Félreállítanak. Jön a rendőr, kitölti a papírokat. Megkérdezi, hová szeretnék karanténba menni. Mondom, hogy leginkább otthon lennék. Fél óra alatt megvagyunk. Vonulhatok két hét karanténba.
Üres az autópálya a magyarországi oldalon is, néhány kamion jön szembe. Nincsenek lámpák, amelyek után mehetnék. Elálmosodom. Félreállok. Alszom két órát. Végül is mindegy, hogy az éjszaka közepén vagy hajnalban érek karanténba.
Reggel kiragasztom a piros matricát a kapura. Két hét home office. Délután kiviszem kutyát, beköszönök a régen látott szomszédnak. Máris hív a törzszászlós, hogy a kapuban van, én hol vagyok. Visszaszáguldok. Elmondja, hogy akár hárommillióra is büntethet, és megígérteti, hogy ez volt az első és utolsó, hogy elhagytam az otthonom.