Vihar utáni csend

Jövök kifelé Erdélyből. Egyre sötétebb felhők gomolyognak. Lehúzom az ablakot. Mintha az ősz söpörné ki nyarat, tódul át az autón a forró levegő. Rám zúdul a víztömeg, nem látok ki, hiába pörgetem az ablaktörlő lapátokat. Bekapcsolom a vészvillogót. Lépésben haladok. Nem tart sokáig az orkán. Átvágtat fölöttem, Dél-Erdély felé megy, aztán pillanatok alatt beáll a vihar utáni csend.

Megállok autópálya közelében matricát venni, de a benzinkút egy tó közepén áll. Nem bírták a lefolyók. 
A kutasok is a tó szélén nyújtogatják a nyakukat. Nincs áram. Bemegyek Aranyosgyéresre, még akkor is, ha kerülő. Mire felérek a pályára, az orkán valahol a Retyezátnál tart. A Tordai-hasadékot aranyszínnel tölti meg a nap. A telefonomra, megkésve bár, üzenetet küld a katasztrófavédelem. A pálya üres. Szinte a lét fölé emelkedem. Nincs súly, nincs nehézség. Öt hét Erdélyben Csaba testvérnél. Eszembe jutnak a gyerekek: az egyik, akit banánosdobozban találtak, a másik, akit az apja a kukából szedett ki, mert nem kellett az anyjának. Végül az életük jól alakult Déván, rendben vannak, minden lehetőség a kezükben. Mint a mesében. Nem néznek visszafelé, csak előre és felfelé. Így teszek én is.

A határnál, amikor kérik a két negatív tesztet, visszatoppanok a való világba. Nincs. Félreállítanak. Jön a rendőr, kitölti a papírokat. Megkérdezi, hová szeretnék karanténba menni. Mondom, hogy leginkább otthon lennék. Fél óra alatt megvagyunk. Vonulhatok két hét karanténba. 

Üres az autópálya a magyarországi oldalon is, néhány kamion jön szembe. Nincsenek lámpák, amelyek után mehetnék. Elálmosodom. Félreállok. Alszom két órát. Végül is mindegy, hogy az éjszaka közepén vagy hajnalban érek karanténba.

Reggel kiragasztom a piros matricát a kapura. Két hét home office. Délután kiviszem kutyát, beköszönök a régen látott szomszédnak. Máris hív a törzszászlós, hogy a kapuban van, én hol vagyok. Visszaszáguldok. Elmondja, hogy akár hárommillióra is büntethet, és megígérteti, hogy ez volt az első és utolsó, hogy elhagytam az otthonom. 

Jó, akkor vegyük komolyan, és szabaduljunk gyorsan. Felhívom az NNK-t, hogy mégis hogy lehetne kibontakozni a karantén két héten át ölelő karjai közül. Kiderül, hogy náluk nem is vagyok a rendszerben. A rendőrség elfelejtette továbbítani az adataimat az egészségügyi hatóságnak. Várunk pár napot, hogy hátha, de semmi. Kérik, hogy küldjem el a belépéskor kitöltött papírt, hogy ők is nyilvántartásba vegyenek. Egy héttel az országba érkezésem után saját kérésemre nyilvántartásba vesznek.