Maradtam magammal szövetséges „érzelmiségi”

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

„Könnyű neked, Szarvas Józsi, mert nehéz gyerekkorod volt” – mondta önnek egy színésztársa a főiskolán. Hasonló címmel később egy novelláskötete is megjelent. Igaza volt Varga Évának?
Ha a végéről kezdjük, akkor igen. Nehéz gyerekkorom volt. Most hirtelen eszembe villant, amit Garas Dezső mondott, amikor már nagyon betegeskedett. Hosszan beszélgettünk, és azt mondta: „Minden rendben volt. Jó életem volt, sikeres voltam, pénzem is volt, családom is, csak ez a vége... Ez nincs kitalálva.” Számomra ez egy kulcsmondat. Ha sikerül, az ember élje úgy végig az életét, hogy végül azt mondhassa: igen, megérte, és tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz! Amikor a főiskola után elkészítették velem életem első interjúját, az újságíró nyitókérdése így hangzott: „Nem fél, hogy úgy jár, mint Soós Imre?” Na, mondom, ez jól kezdődik. Utánaszámoltam, én akkor már betöltöttem a huszonnyolcat, Soós Imre pedig huszonhét évesen halt meg. 

A novellákban nyersen és őszintén beszél az életéről és az édesapjával való viszonyáról.
Apámnak minden az ellensége volt. A munkája, a négy gyerek, maga az ember. Mindentől félt, csak az állatoktól nem, ezért csapkodott maga körül. Ha ott volt egy gyerek kéznél, gondolkodás nélkül odacsapott a legkegyetlenebb módon. 
A nadrágszíj csatos végével. Kemény élet jutott neki. 
Korábban jelentkezett ávósnak, de nem vették fel, mert a családjában valaki régebben Horthy-tisztnek állt. Rendőr lett, így érte a forradalom. Majdnem kivégezték. 

Azt írja, már nem haragszik rá. Hogyan oldotta fel a haragot?
Meg sem fogalmaztam, hogy érzek ilyet. Nem tudtam máshogy kiírni mindezt, csak a gyermekek nyelvén. A gyerekek kötődnek. Van bennük félelem, szorongás, de gyűlölet nincs. A haragtartás is felnőttfogalom. Egy gyerek, ha megsimogatják a buksiját, a következő pillanatban megbocsát. Persze tartottam tőle, mint sokan mások, hogy ugyanazokat a hibákat követem majd el, mint a szüleim, vagy rossznak vélt tulajdonságaikból mégis marad bennem valami.

Mit hordoz magában a szüleiből?
A nevelési folyamat és a gének öröksége két különböző dolog. Úgy gondolom, a szülők ösztönvilágát hozzuk magunkkal, genetikusan öröklődik. Akik a jelenben vagyunk, hosszú és mély gyökerekkel eredünk a múltból. Négyen vagyunk testvérek, óriási hibák csúsztak a neveltetésünkbe, de a hibákat is abba a korba ágyazva kell látni, amelyben fogantak. Hogyan lett apám zabigyerekből cseléd, majd idénymunkásból téesztag? Miközben pont úgy vert bennünket, ahogy őt verte a sorsa. Kulcsfontosságú eldönteni, hogy mindebből a hozott anyagból az ember mit vesz fel, és mit szeretne elengedni.