Kárpátaljai nagycsaládosok nyomában

Dankai Péter írása a Mandiner hetilapban

A Nagyszőlősi járásban található Fancsika településen él a negyvenöt éves Nagy Barna és családja. Az egy évvel fiatalabb feleségével, Zitával és négy gyermekükkel, Jonatánnal, Mátyással, Ákossal és Mártával a házban fogad; sorra bemutatkoznak, aztán asztalhoz ülünk. Barna otthoni vállalkozásként natúr gyümölcsleveket készít a családjával, emellett külföldi fuvarozással foglalkozik. Zita alsós tanító a helyi iskolában – ahol hosszú évtizedek után tavaly indult újra magyar nyelvű osztály –, ezenkívül hitoktatóként tevékenykedik. A házasságban nyolc évig nem született gyermek, aztán tizenegy év alatt néggyel is megáldotta őket Isten.

„Mielőtt összeházasodtunk mindketten a hit útján indultunk el, így egyértelmű volt, hogy a gyermek az áldás, és szívesen fogadjuk. Öt–hét gyermekről álmodoztam – mondja nevetve Zita –, de a minimum a három volt.” Arra a kérdésünkre, hogy előnyei vagy hátrányai vannak inkább a nagycsaládnak, Barna úgy válaszol, hogy egyáltalán nincsenek hátrányai, legfeljebb gondjai. Hozzáteszi: „Az elmúlt tíz évben nekünk nem volt időnk haszontalanságokon gondolkodni vagy hülyeségeket csinálni, mindig van hová fektetni az energiánkat.” Viszont sok az előny: van segítségük, emellett ki van zárva, hogy rákapjanak az önzésre. „Az a legfőbb tervünk, hogy ezekből az Istentől ránk bízott gyermekekből embereket neveljünk. Megadjuk nekik a lelki, szellemi, illetve akár az anyagi támogatást is, hogy olyanná formálódjanak, hogy becsülettel meg tudják állni a helyüket az életben.”

Sosem lehet unatkozni

A harminchat éves Szabó Istvánnak és ugyanannyi idős feleségének, Margitnak szintén négy gyermeke van, pont fordított arányban, mint Nagyéknál: három lány és egy fiú: Jázmin, Szofi, Regina és Roland. A Beregszászi járásban, Badalóban élnek. István szintén külföldi fuvarozással foglalkozik, Margit pedig végzettségét tekintve közgazdász, elmondása szerint azonban négy gyerek mellett nem tudna komolyabb munkakört betölteni, így főállású anyukaként dolgozik. Nevetve meséli: ő a férjétől sosem hawaii utazást vagy nercbundát kért, hanem fóliasátorra vágyott, ahol dísznövényeket termeszthet, néhány éve pedig meg is kapta.

Az anya nagyon pozitívan vélekedik a KMNE-ről: rengeteg programot szerveznek, útmutatást adnak a közügyekben, illetve a rászoruló családok is többszintű támogatásban részesülnek. „A nagycsaládnak az az előnye, ami egyben a hátránya is: sokan vagyunk. Számíthatunk egymásra, de minél több emberről van szó, annál nehezebb összehangolni az együttműködést, főleg ha utazni kell valahová.” István elmondja, hogy az unalom náluk nem ismert fogalom, mindig történik a házban valami. „Nem engedik meg a gyerekek, hogy magunkba roskadjunk, s ha rossz kedvünk lenne, mindig van, aki felvidítson.” Tizennégy éves Jázmin lányuk már több éve főz, így édesanyja és édesapja viszonylag szabadon végezheti a mindennapi teendőjét.

Margit közben elmeséli, hogy amikor a téli lábbeliket lecserélték tavaszi-nyárira, és minden elő volt szedve a szekrényből, két cigány asszony tért be hozzájuk, s a rengeteg holmit látva megkérdezték: cipőturkáló működik-e náluk, mert ők vennének valamit. „Mindenkit csak arra tudok biztatni, hogy vágjon bele, vállaljon gyereket, mert mindegyik külön világ és külön csoda” – hangsúlyozza Margit. István azt is elmondja, hogy a koronavírus-karantén idején átértékelődtek benne a dolgok. A külföldre költözés sosem volt téma a családban, most sem az, de a bezártság megmutatta, hogy ha az embernek nincs tartaléka, akkor ilyen helyzetben nagyon nehéz eltartani egy négygyermekes családot. Jelenleg azt keresik, miképpen lehetne új jövedelemforrást biztosítani a családnak.

Heten egy szobában

A szovjet mintájú beregszászi paneldzsungelben egyszobás, első emeleti lakásban négy lány és egy fiú, illetve szüleik, a huszonkilenc éves, ukrán anyanyelvű Viktorija és magyar férje, a harminchat éves György fogad bennünket. A szeretetet és a meghittséget e szűkös körülmények között is azonnal érezzük. A legkisebb gyermek, Sámuel alig egy hónapos, a legnagyobb lányuk, Rebeka kilenc-, Eszter öt-, Abigél négy-, Stefi pedig kétéves. György az egyik városi iskolában udvarmester. Nagyon szereti a munkáját, hálás érte Istennek. Átlagos fizetést kap: hatvan-nyolcvanezer forintnak megfelelő összeget. Pluszban egy cégnél is vállal hasonló feladatokat, ahonnan szintén származik némi jövedelme. Felesége háztartásbeli.

„Először kisfiút szerettünk volna, aztán amikor megszületett a harmadik lányunk is, azt mondtam, lesz, ami lesz, amit ad az Örökkévaló, azt elfogadom. Nem számoltuk, hogy mennyi gyerekünk lesz, egyszerűen csak szeretjük őket. Amennyi örömöt átad ezeken a gyerekeken keresztül az Isten a számunkra, azt nem is lehet szavakba önteni” – meséli a padlón üldögélve a családfő. Az ukrán állam a gyermekek száma után bizonyos összegű pénzbeli támogatást nyújt a nagycsaládoknak, ez hatéves korig körülbelül tizennyolcezer forint. „Tisztában vagyok azzal, hogy nem sok pénzből élünk, de az Úr adott számunkra bölcsességet, hogy ezt az összeget is be tudjuk osztani megfelelően. Például a gyerekpénzt arra költjük, hogy telepakoljuk vele a hűtőládát. Tyúkot, pelmenyit és hasonló fagyasztott dolgokat vásárolunk, ami majdnem egy hónapra elegendő. Leginkább a szűk lakás jelenti a problémát. Leterített matracokon alszunk, a legfiatalabbnak pedig ott van a gyerekágy” – fejti ki György.

A házaspár elmeséli: mindenfelől érkeztek tanácsok orvosoktól, ismerősöktől, hogy ne vállaljanak ennyi gyereket, az abortuszra is többször rá akarták beszélni őket. „Mi viszont az Úristenre néztünk, és nem féltünk. Nagyon hálás vagyok neki, hogy végül megszülettek a gyerekek, és nem hallgattunk a helytelen tanácsokra” – fogalmaz a családfő.

A mindenes édesanya

Tiszacsomára érve a Tóth családot keressük fel. A negyvenkét éves Zsolt Magyarországon dolgozik, most sincs otthon. Felesége, a harminchárom éves Ágnes vár bennünket három gyermekükkel, Zsófiával, Rékával és a legkisebb Péterrel. Ágnes is háztartásbeli, azonban rendelésre szokott sütni tortákat, illetve ruhákat varr. „A KMNE tagcsaládjaként részt veszünk különféle programokban, és azt tapasztalom, hogy a nagycsaládoknak teljesen más a felfogásuk, mint azoknak, akik egy gyermeket nevelnek. Az utóbbiak úgy vannak vele: a mai világba több gyereket nem érdemes szülni, túl nehéz őket felnevelni. Én nem állítom, hogy könnyű, de így, háromgyerekesként elmondhatom: akár öt gyereket is fel tudnánk nevelni megfelelő életkörülmények között, ha nem lennének ott a szülés okozta traumák.” Ágnes nagyon fontosnak tartja megemlíteni, hogy nagycsaládban mindenki megosztozik mindenen, és persze ott van a segítség, a szeretet. „Amikor Zsófi kilencéves volt, egyszer be kellett mennem a városba, és Petit egészen kisfiúként is rá tudtam bízni, ő maradt otthon vele.”

Ottjártunkkor épp házfelújítás zajlik. Mivel Zsolt külföldön keresi a kenyeret, a feleség a háztartásvezetés mellett kisegítő munkásként is tevékenykedik. Ezenkívül füvet nyír, udvart gondoz – napi öt óra hosszat pedig rendet rak a házban. A pénzügyeket, illetve a megélhetésüket tekintve Ágnes elmondja: mindig volt pénzük, de sohasem gyűjtögettek hosszasan. „Mindennek megvolt a maga helye: autót vettünk, nyaralni is sikerült elmennünk, a házfelújítás is elkezdődött, az udvar átrendezése pedig tervben van. Emellett a gyerekek is nőnek, nyilván ha szeretnék, akkor biztosítani kell nekik a továbbtanulás lehetőségét.” Ágnes a jövőt illetően a család egészségét tartja a legfontosabbnak, illetve ha már idősebbek lesznek a gyerekek, akkor ő is szeretne valahol munkát vállalni, hogy legalább a konyhapénzbe be tudjon szállni.

Nem várják a sült galambot

Végül a Tisza-parti Haláborra, a három fiúgyermekes Bózsár családhoz látogatunk el. A harminchárom éves Krisztina és az öt évvel idősebb János tizennégy esztendeje él boldog házasságban. Krisztina hitoktatóként szolgál a helyi református gyülekezetben, sokat foglalkozik gyerekekkel, a férje pedig zenetanárként dolgozik, illetve a Bózsár zenekar alapító tagja egyben. Krisztina elmondja: egy nagycsaládban rengeteg odafigyelésre van szükség. „Nem mindig sikerül úgy megosztani a figyelmemet, hogy mindenkinek azonos arányban jusson. A legkisebb fiunk, János kétéves, nagyon sokat van a figyelem központjában. Alex kamaszkorú, ő viszont már kiköveteli magának a figyelmet. Így most Bálint, a középső van épp kicsit úgymond elhanyagolva” – mondja az édesanya.

„Mi furán nézünk azokra, akiknek öt gyermekük van, pedig számukra meg az a természetes. Ránk meg az egygyermekes családok tekintenek másképpen. De mennyivel jobb az, amikor három gyermektől kap puszit egy szülő, nem pedig egytől! A KMNE alkalmain néha kiscsaládosnak érezzük magunkat” – nevet Krisztina. János visszaemlékszik: amikor még egy gyerekük volt, a szétszórt játékokat látva azonnal mondták Alexnek, hogy rakjon rendet. Most, három gyerekkel térdig érő játékhegyekben járnak a házban, és nem szólnak semmit, ez vált természetessé.

Megjegyzik: nem lehet általánosságban beszélni a kárpátaljai magyar nagycsaládokról. Sok nagycsaládban az egyik szülő, néha mindkettő külföldön kényszerül dolgozni, így elszakítva élnek egymástól. „Mi, hála Istennek, jól vagyunk itthon is. Amíg van munkánk, addig nem panaszkodunk. Ha kisebb lenne a jövedelmünk, akkor is jó lenne, a lényeg az, hogy együtt legyünk. Összességében a kárpátaljai magyar nagycsaládok iparkodnak, nem várják azt, hogy segítsen valaki rajtuk.” Hozzáteszik: ők mindenképpen Kárpátalján szeretnének maradni.

Címlapképen: A fancsikai Nagy Barna és családja. Fotó Bodor Dominik