Nincs értelme európai népről, olyan európai identitásról beszélni, amely meghaladja az unió nemzeteit – mondja Roger Moorhouse. A brit történésszel a brexit következményeiről és Európa jövőjéről beszélgettünk.
Sándor Lénárd interjúja a Mandiner hetilapban.
Kezdjük egy rendhagyó kérdéssel: ha Európára pillantunk, hány történet rajzolódik ki előttünk?
Végtelen számú: nemzeti történelem, regionális történelem, kis történetek, a társadalmak történetei, a diplomáciai történetek, és még folytathatnám. Mindennek megvan a saját maga története.
Bár az európai integráció idén lett hetvenéves, teljesítménye egyre inkább megkérdőjelezhető. A szomorú valóság, hogy Európa a termékenységi mutatóját, a védelmi kiadásait, valamint a világgazdasági súlyát tekintve zsugorodott az utóbbi harminc év során. Mi vezetett ehhez a hanyatláshoz?
Sajnálatos ez a hanyatlás, különösen azok számára – így számomra is –, akik reményekkel és várakozással telve vágtak neki a kilencvenes éveknek. Amikor a hidegháború befejeződött, azt hittük, sok évtized után első ízben gyógyulhatnak be Európa sebei. Egy nemzedékkel későbbről szemlélve azonban úgy tűnik, ez a hanyatlás bizonyos értelemben a hőn áhított haladásunk, a jóléti, szabad, egyenlő és liberális társadalmunk természetes mellékterméke. Ez a legnagyobb kihívás a mostani és a következő generációs európai politikusok előtt. Hogyan lehetséges fenntartani azokat a juttatásokat, amelyeket a modern nyugati társadalom igényel, és közben versenyképesnek maradni a világpiacon olyan vetélytársak között, amelyek saját társadalmuknak nem nyújtanak ilyen előnyöket? Úgy vélem, hogy az 1990-ben megkezdett keleti bővítés rendkívül fontos és előnyös lépés volt. Nem utolsósorban azért, mert a balti országokban és Lengyelországban erősítette a régóta vágyott szolidaritás érzését. Kevésbé vagyok meggyőződve az integráció mélyítésére és a hatáskörbővítésre irányuló uniós törekvések helyességéről.
Válságok hosszú sora sújtotta a kontinenst az utóbbi bő évtizedben: a pénzügyi krízis, a migrációs válság, a terroristatámadások elszaporodása, most pedig a koronavírus-járvány. Érdekes látni, hogy a közép-európai országok válságmenedzselése eltért a nyugatiakétól, és sokszor sikeresebb is volt. Mégis meg nem értés, sőt ideológiai alapú támadások tapasztalhatók a Nyugat részéről az integráció „újoncaival” szemben. Hogyan látja az Európai Unió e törésvonalait?
Valóban, ez nagy probléma az EU-ban. Az integrációhoz csatlakozó közép-európai országok féltve őrzik a szuverenitásukat. Ez érthető, hiszen a szovjet uralom alatt hosszú időn keresztül elnyomták őket. Nem viselik jól, ha arról az ultraliberális Nyugatról mondják meg, hogy mit tegyenek, amelynek diktátumai sok esetben alig leplezett keleties vonásokat és erkölcsi felsőbbrendűséget sugároznak. Ez lesz az unió legmélyebb törésvonala az észak és a gazdaságilag stagnáló mediterrán vidék között húzódó másik szakadék mellett. Utóbbi esetében nehezíti a helyzetet, hogy a déli tagállamok alighogy kikeveredtek a 2008-as pénzügyi válságból, máris térdre kényszerítette őket a migrációs krízis.
A külpolitikai szakértő szerint az Európai Unió egyre nehezebben tudja összeegyeztetni a Szerbiával szembeni elvárásait a térség valóságával, az idő pedig nem az EU bürokratáinak dolgozik.
A 11 éves Dominikkal Magyar Péter és a Tisza parlamenti képviselőjévé választott Bódis Kriszta készített interjút tavaly decemberben. A fiú gyámja tett feljelentést.
A felmérések szerint a 18–28 évesek 60%-a támogatná az uniós tagság visszaállítását.
A svájci választók elutasították a Svájci Néppárt kezdeményezését, de a Migrációkutató Intézet vezető elemzője szerint a szoros eredmény azt mutatja: a bevándorlás továbbra is az ország egyik legfontosabb politikai törésvonala.
Miközben Ázsia és más térségek erősödnek, a kontinens országai között nő a széthúzás.
A Fradi-ikon szerint Rossi bölcsen tette, hogy Yaakobishvilit és Pécsit is kipróbálta a kapuban.
Az igazság, a tények itt már fabatkát sem érnek. Bilincses vágóképek kellenek Magyar Péternek – a neoávéhá meg intézkedik.
A kórházak tele vannak sérültekkel.
