Mielőtt visszaindulnék, az utolsó hetet nagymamám házában töltöm Székelyföldön, Oroszhegyen. Tartottam attól, hogy milyen hatással lesz rám az üres ház, ahol egy éve még nagymamám lakott, és azóta üresen áll. Ruhái a fogason. Gyógynövényes könyvei, szemüvege, gyógyszerei, telefonja az ágy szélén. A pincében a befőttek, savanyúságok sok évre előre bekészítve, és persze a jellegzetes mamaszag. Bemegyek, illendően köszönök neki, beszélek hozzá. Várom, hogy visszaszól. Nem szól, de valami meleg szeretet járja be a házat. Szokatlan csend. Béke. Hiányzik, persze, hozzánőtt a házhoz, unokáihoz, dédunokáihoz, de tudtuk, hogy nem lesz ez mindig így. Évekig úgy jártunk haza hozzá, hogy az lesz az utolsó nyár. Megvárta, amíg a dédunokái felcseperednek, szépen, 87 évesen elment, és feltette a kérdést az utódoknak, hogy hogyan tovább. Marakodtok a koncon, mindent olcsón elherdáltok, vagy megtartjátok, tovább építitek, amit mi elkezdtünk. Itt a lehetőség a vizsgamunkára. El lehet engedni, persze, gyorsan eladjuk, azt a kevéske pénzt elosztjuk, annak mindig van ezer helye, továbblépünk, kész, vége.