Egy hatás alatt álló férfi

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Kilencvenéves a legnagyobb. Persze sok mindent és mindenkit hívunk legnagyobbnak, ha viszont Sonny Rollins jazzszaxofonost minősítjük ekként, kivételesen nem járulunk hozzá a jelentések végleges inflálásához. Zenét, irodalmat, képző- és színművészetet meg minden mást is összemérve vallom, hogy korunknak Sonny Rollins a legnagyobb művésze, az egyetlen, akit joggal zseninek nevezhetünk, vagyis olyan teljesítmény hordozójának, ami nem vezethető le pusztán emberi képességekből, csak valami ki tudja, honnan jövő hatásból – nem sorolom most a Nagy Neveket.

Hallgatom Sonny 1962-es híres visszatérő lemezét, a The Bridge-t. Íme a zseniséghez járuló obligát legendaelem: előtte három éven át nem koncertezett, nem rögzített albumot, hanem éjjel-nappal gyakorolt a New York-i Williamsburg hídon.

Ez a napfényesen terebélyes tónus, az improvizáció bámulatos könnyedsége és ötletgazdagsága értette meg velem, hogy bár a művészet fajsúlyát – ahogy Pilinszky mondaná – a „jóvátehetetlen” adja, a legmagasabb rendű művészi minőség mégiscsak az a derű, amely kreatív energiáink, értelmünk, tehetségünk legvégső határterületén sejlik fel, s mindenféle nyílt spirituális felhangok nélkül is hálaimádsággá lényegül át. Kevesen értenének egyet velem, de állítom: Rollins messzebb jutott, mint Coltrane. A végső derű érvényesebb, mint a tragikum.

A kritika Rollins ötvenes évekbeli műveit jegyzi a legmagasabban, én viszont jobban szeretem a következő évtizedben született, színesebb darabjait. Ott van a Sonny Meets Hawk! azzal a felejthetetlen Lover Man-interpretáció­val, ahol a veterán Coleman Hawkins finom vonalú játékára a free jazztől ihletett Rollins szűkölése feszül rá.