Az itt és a most

Azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni a „bezzeg külföldön” témájú írásokat. El lehet dugítani vele az internetet. Cikkek ezrei szólnak arról, hogy más országokban mennyivel jobb az élet, mint nálunk. A balliberális mainstream média hathatós támogatásával aztán sok emberben gyökeret vert az örökös elvágyódás, a mindenhol jobb, mint itthon érzése. Ennek több következménye is van. Az egyik, hogy kialakult a bárhol-emberek, a globális elit világa. Ők azok, akik nem kötődnek sem helyhez, sem közösséghez. Bárhol telepednek is le a világban, jól érzik magukat, és élvezik a high life-ot, persze nem a helyiekkel, hanem a többi bárhol-emberrel. Nem kétlem, hogy más országokban vannak jobb megoldások, még az is lehet, hogy több pénz marad a pénztárcában. De a kérdés az, hogy a lét alapvető kérdéseinek megválaszolásában ez segít-e vagy sem.

Akiknek nincs lehetőségük elmenni itthonról, azokban is kialakul a máshol minden jobb érzése. A világfaluvá nőtt világban aztán ők is tudnak maguknak kedvükre távoli identitásokat választani.

Közösséghez tartozni lemondással jár. Ugyanis a közösségi lét lényege az, hogy lemondunk a saját időnkről és a saját erőforrásainkról a közösség javára. Egy távoli identitás választása semmi ilyet nem kényszerít ki az emberből. Elég egy lájk vagy egy megosztás, és máris az a hamis érzetünk támad, hogy mi is a közösség részei vagyunk, és tettünk is valamit érte. Így jön létre a menzaidentitás. Minden kultúrából kiválasztjuk azt, ami gond nélkül szerethető, de nem jár az adott kultúra más aspektusainak átvételével. Így válunk egyszerre rajongójává az indiai és a közel-keleti konyhának. Így leszünk fanatikus amerikaifutball-szurkolók és aztékhoroszkóp-hívők. Így válunk a fehérbálna-mentés prókátoraivá és a buddhizmus őszinte csodálóivá, persze pontosan addig, amíg az nem jár lemondással.