A sorsfordító 1989. év két meghatározó pillanatára, a vasfüggöny magyarországi és berlini lebontására koncentrál Szalay Péter rendező legújabb dokumentumfilmje. A folyamatban kulcsszerepet játszó magyar és keletnémet határőrparancsnokok párhuzamos története mellett megismerjük a vasfüggöny utolsó halálos áldozatának tragikus históriáját is.
Kéris Gáspár írása a Mandiner hetilapban.
Nem tudom megállni, hogy ne egy személyes vallomással indítsak: gyerekként és kamaszként volt alkalmam tüdőre szívni a Német Demokratikus Köztársaság szűk levegőjét. Először Svédország felé, a Sassnitz–Trelleborg közti kompjárathoz tartva zavart föl álmomból vonatunk hálófülkéjébe lépve egy csizmás-sonkanadrágos, az egykori Wehrmacht-egyenruhákra kísértetiesen emlékeztető uniformist viselő keletnémet határőrtiszt, miközben méretes elemlámpájával elvakította a szememet – 1987-et írtunk, legszebb álmomból zuhantam át e disztópikus rémálomba. Ott voltak családi barátaink is, köztük a szászországi kisváros nyúlós honeckeri szürkeségében is lenyűgöző historikus központjában lakó irodalomtanár, aki csak otthon, lehúzott redőny mögött merte elzongorázni azt a Lili Marleent, amely a maga keserédes és faék egyszerűségű mondanivalójával a második világháború német és nyugati szövetséges bakái között egyaránt népszerűségnek örvendett – ám a későbbi NDK-ban mindvégig tiltott dal maradt. Aztán beszélhetnénk azokról a kelet-berlini, pszichés eredetű tünetekről is, amelyek a fal innenső oldalán hirtelen őszülésben vagy egyenesen átmeneti hajhullásban mutatkoztak meg. Itt idéződik fel egy másik ismerősünk alakja, a művészeti középiskolai tanáré, akinek haja a fal lehullása utáni hónapok eufóriájában – mindannyiunk csodálatától kísérve – ismét növekedésnek indult.
Mindaz, amit akkoriban megtapasztaltam, a jéghegy csúcsának tekinthető. Ám hogy milyen aljas volt az a rendszer, és hogy mennyire skizofrén volt a két Németország párhuzamos létezése, bizonyítják azok a csapot-papot Magyarországon hagyó, örömükben is csak zokogni képes NDK-s polgárok, akik a páneurópai piknik délutánján, 1989. augusztus 19-én Sopronpusztánál, a magyar határőrök lábhoz tett fegyverei között érték el a szabad világot jelentő Ausztriát.
Szalay filmje két határőr alezredes, a magyar Bella Árpád és a keletnémet Harald Jäger párhuzamos történetére fűzi fel a dramaturgiát. Mindketten a nép fiai, akik szándékaik ellenére sétáltak rá a történelem színpadára. Bella és Jäger az érvényben lévő tűzparancsok ellenére, de aktuális felsőbb utasítások hiányában egy-egy sorsfordító pillanatban a vérontás helyett humánus gesztusokat téve az élet mellett döntöttek. Bella a páneurópai piknik délutánján; a Stasinál is szolgáló Jäger pedig hónapokkal később, november 9-én este a Bernauer Strasse határátkelőjének parancsnokaként önhatalmúlag engedte nyugatra kelet-berliniek ezreit, miután feltűnően konfúz pillanatában egy pártfunkcionárius a keletnémet televízió élő adásában jelentett be azonnali utazási könnyítéseket. Miközben a filmben végigkísérjük Bella és Jäger évtizedekkel később létrejött első találkozásait – amit kiegészítenek a piknik szervezőjének, Nagy Lászlónak a személyes emlékezései –, addig egy harmadik szálat is elindít a film. Ezt a történetet Szalay egy félórás dokumentumfilmben, a 2006-ban készült Határesetben már feldolgozta. Gundula Schafitel élettársával, Kurt-Werner Schulzcal és gyermekükkel egy balatoni nyaralásból egyedi fényezésű fekete Trabantjukkal érkeztek a nyugati határszélre augusztus 21-én. Az ekkor még visszazáruló zöldhatáron Schulz dulakodni kezdett egy magyar határőrrel, akinek véletlenül elsült a fegyvere – a weimari férfi a vasfüggöny utolsó halálos áldozataként itt és ekkor vesztette életét –, története fájóan ellenpontozza a páneurópai piknik két nappal korábbi eufóriáját.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Gulyás Gergely posztja alatt egyre csak gyűlnek a megdöbbent és a minisztert támogató hozzászólások.
Az MMA-elnök szerint a bajok nem itt és nem most kezdődtek. Hanem amikor kétszázötven éve úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk életünkből a tekintélyt és legfőképpen a Fennvalót.
Két szélsőség van, az egyik gyűlöli, hogy magyarnak született, a másik véglet, amikor valaki az élete értelmének tekinti, hogy ő magyar. Lánczi András írása.
Nem kímélték a világsztárokat a birminghami vereség után. A Liverpool válogatott csillagai közül többen teljesen leeresztettek a szezon végére.
Nézzük akkor a tényeket.
