Maszkhistóriák

Maszkdivatról hozott le nemrég összeállítást egy képes magazin: pöttyös, kockás, virágmintás, képregényes, szuperhősös textilmaszkok sorjáztak a lapokon, gazdáik némi öniróniával vegyes büszkeséggel pózoltak bennük a fotósnak – mit tehetünk, ez a kényszer szülte módi. A maszk véd másokat, védi hordozóját is, egyszóval hasznos, akkor pedig miért ne lehetne akár szép is?

A maszk a törzsi arcfestések és fából faragott álarcok óta kíséri az emberiséget, akkor még a törzs tagjainak és a rangjuknak az azonosítását szolgálta, később az antik színházakban a gyönyörködtető közösségi élmény fokozása volt a cél, s a görög szkénék padlózatát koptató színészek tucatnyi álarc közül válogathattak. A dózsék városában tartott, féktelen középkori karneválok forgatagában pedig ugyancsak maszkok mögött keveredett büntetlenül a pezsgő velencei polgárvér.

Hordtak álarcot banditák és pestisdoktorok, színészek és kurtizánok – no meg azok, akik valamilyen kisebb bűncselekményt követtek el. Néhány vármúzeumban egyenesen a kínzókamra részeként látható olyan kiállítás, amelyen vasból készült, úgynevezett szégyenmaszkokat is meg lehet tekinteni. Van ott például disznóorrú maszk kovácsolt vasból. Arra az emberre tették ekkortájt, a középkor alkonyán, aki más asszonyát megkívánta. Használata igen egyszerű volt: a nevelőeszközt felhelyezték a bűnös fejére, és hátul egy csavarral, netán lakattal rögzítették, hogy az illető le ne vegye magáról a kijelölt büntetési idő végéig. Emberünk így ország-világ csúfjaként járhatott a városban – falun nem vesződtek ilyesmivel, ott volt a deres meg a kaloda –, s közben kővel, záptojással meg lóürülékkel dobálta őt az úri közönség.