Kié a sajtószabadság?

Az Index körüli események a sajtószabadság egy lényeges kérdését helyezték a közfigyelem fókuszába. A szerkesztőség a felmondáskor az egyre erősödő külső nyomásra hivatkozott, amely különféle helyekről érkezhet. Figyelemre méltó, hogy az újságírók elsősorban a lap tulajdonosaival szemben tiltakoztak. Kérdés viszont, hogy jogi értelemben felléphet-e egy újságíró a munkájába való tulajdonosi beavatkozás ellen, vagy követelheti-e, hogy a tulajdonos csak a beleegyezésével jelölhessen ki főszerkesztőt, ahogy az az Index esetében történt.

A megalapozott válaszhoz érdemes visszatérni a kilencvenes években zajló médiaháborús vitákhoz. A sajtószabadság alkotmányos védelme alapján mindenki indíthat lapot, működtethet rádiót vagy televíziót. A formális jog megléte azonban nem biztosítja a jog tényleges gyakorlásának lehetőségét. Keveseknek van annyi pénzük, hogy lapot, hát még televíziót tartsanak fenn. Az Antall-kormány anno a média össztüzében állva hiábavalóan panaszkodott a médiaviszonyok kiegyensúlyozottságának hiányára, később pedig már-már kétségbeesetten kísérelt meg közelebb jutni az egyensúlyhoz. A közéleti-­politikai témákkal foglalkozó újságírók ekkor érezték meg először a „politikacsinálás” ízét, a média szinte önálló hatalmi ággá válásának mámorát. A sajtószabadság nevében a közélet aktív formálóivá váltak. A médiaegyensúlyt kívánó felvetésekre a piac törvényszerűségeivel válaszoltak, mondván, akinek média kell, vegyen magának. Nyilvánvalóvá tették, hogy a sajtószabadság elsősorban a tulajdonlás szabadságát jelenti, a jog valódi gyakorlója pedig a tulajdonos. A médiaegyensúly iránti igényt akkor a sajtószabadságba való önkényes beavatkozásnak minősítették, 2010 után, a változó médiapiaci viszonyok közepette viszont hirtelen szalonképes kifejezéssé vált. Az Index esetében az újságírók már saját tulajdonosukkal szemben követelték a sajtószabadság biztosítását.