Kamala, a kijelölt túlélő

Leimeiszter Barnabás írása a Mandiner hetilapban.

Az amerikai alkotmány finoman szólva nem nyomja agyon felelősségteljes feladatokkal az alelnököt. Ő a szenátus elnöke, de csak névlegesen, a törvényhozás mindennapi munkáját nem ő vezeti, e tiszte akkor lesz fontos, ha 50:50 szavazatos patthelyzetet kell eldöntenie voksával – Mike Pence eddig tizenháromszor tett így, elődje, Joe Biden viszont egyszer sem. Ezenkívül főleg ceremoniális feladatok hárulnak rá, John McCain például arra hivatkozva utasította vissza a posztot, hogy nem akar harmadik világbéli diktátorok temetésére járkálni. Az az elnökön múlik, mennyire vonja be helyettesét a kormányzásba – a helyzetből fakadó frusztrációt mutatja be Az alelnök című zseniális vígjátéksorozat. Viszont az is igaz, hogy a kormány második emberének mozgástere az utóbbi időben szélesedni kezdett: az Alelnök című film arra mutat rá, hogy egy Dick Cheney-szerű szürke eminenciás esetében a helyettes válhat a kormányzati hatalom valódi központjává.

Meglehet, a lapos elnökválasztási kampányt általánosan övező érdektelenség nem erre enged következtetni, de talán sosem volt jelentősebb, kit választ jelölttársul az ellenzéki elnökaspiráns. Joe Biden ugyanis hetvennyolc éves lesz idén, és sem fizikailag, sem szellemileg nincs éppen a legjobb formájában. Aligha tervez két ciklusra, s ha négy év múlva ismét nyitott lesz a demokrata elnökjelöltség kérdése, alelnöke utolérhetetlen előnnyel pályázhat erre. Ha pedig Biden ciklus közben lemond, egészségügyi okokból akadályoztatva lesz, vagy meghal (egyik se valószerűtlen szcenárió), automatikusan az alelnök kerül a helyére. Legutóbb erre 1974-ben került sor, akkor a Watergate-botrányba bele­bukó Richard Nixon hivatalát vette át Gerald Ford. Ő nem játszott meghatározó szerepet az amerikai történelemben, viszont sorolhatnánk azokat az elnökké előlépő alelnököket – így Theodore Rooseveltet, Harry Trumant vagy Lyndon B. Johnsont –, akik igen.

Akik versenyben voltak