Ami Szent István nagyságát mutatja

Pap Lázár interjúja a Mandiner hetilapban.

Elképzelhető-e István munkája Gézáé nélkül?
Az utóbbi évtizedek kutatásainak fényében ma már jelentősebbnek látjuk Géza szerepét, mint korábban. Jogos kérdés, persze, hogy a történeti gondolkodás miért kötötte hosszú ideig Szent Istvánhoz a teljes államalapítást. Ez egyrészt alighanem a középkori nyugati történetírás szemléletmódjára vezethető vissza, amely a kereszténység felvételét és a keresztény királyság megalapítását bármely nép történetében felülmúlhatatlan fordulópontnak tekintette. A színleg keresztény Géza ilyen szempontból jóval kevésbé számított szalonképesnek a középkorban hivatalos propagandaként is működő udvari történetírás számára. Másrészt figyelembe kell venni Szent István legendáit. Istvánnak spontán kultusza nem nagyon volt az 1083-as szentté avatása előtt, ráadásul teljesen új szenttípust képviselt, mert korábban a nyugati kereszténységben nem fordult elő, hogy egy uralkodót pusztán az egyházszervező tevékenysége miatt avattak szentté. A korábbi király szentek mind vértanúk voltak. Amikor Szent László király kanonizáltatta Istvánt, lényegében az ő nevéhez kapcsolta a keresztény magyar állam megalapításának teljes érdemét, amivel István lett a dinasztia origója. A középkorban az Árpád-házat a hazai latinságban jobbára a szent királyok nemzetségének nevezték, eszükbe sem jutott Árpád vagy akár Géza nevével definiálni. Ennek ellenére Géza szerepe tagadhatatlan, elsősorban azért, mert mind a magyarság körében, mind pedig a közép-európai politikai erőtérben előkészítette az államalapítást. Fontos diplomáciai lépés volt részéről, hogy 973-ban térítőpapokat kért népe számára I. Ottó német-római császártól, a legkiemelkedőbb eredményének pedig talán azt tekinthetjük, hogy 995-996 körül sikerült tető alá hoznia István és a bajor hercegleány, Gizella házasságát.

Ez utóbbit hogyan volt képes elérni?
Sajnos nem tudjuk, pedig nagyon jelentős teljesítmény volt. A bajor hercegi család részéről ez a házasság végső fokon hazardőr lépés volt. Nem láthatták előre, hogy Magyarországon egy stabilizálódó keresztény monarchia fog kialakulni. Mivel azonban 1002-ben Gizella fivére, II. Henrik lett a német király, majd 1024-ben német-római császár, a diplomáciai célú frigy kölcsönösen gyümölcsözőnek bizonyult.

Mi István szerepe, ha Gézát kivesszük a képből?
István nagyságát az mutatja igazán, hogy a történeti források stratégiailag rossz döntést nem kötnek a nevéhez, a kezdeményezései alapjában véve mind pozitív eredménnyel jártak. A Gézára és Istvánra vonatkozó ismereteink elsősorban nem hazai forrásokból származnak, tehát nem olyan kútfőkből, amelyeknek a szerzői valamilyen módon függtek a magyar uralkodótól, és ezért tüntették volna fel kedvező színben a dinasztia tagjait. Rendkívül ritka, hogy egy külföldi uralkodónak ennyire pozitív legyen a megítélése a korabeli német történetírásban.

Mi a helyzet a másik nagy szomszéddal, Bizánccal? Hogyan élt túl a két birodalom szorításában Géza és István?
A nyugati orientáció melletti döntést a köztudatban szokás leegyszerűsíteni a latin és a görög rítusú kereszténység közötti választásra. Alapvetően itt nem ez volt a legnagyobb dilemma, hiszen az 1054-es nagy egyházszakadás előtt a latin és a görög rítus még nem állt intézményesen szemben egymással. Politikai szempontból sokkal jelentősebb kérdésnek számított, hiszen a latin rítusú térítőpapok meghívása egyet jelentett azzal, hogy a magyar nagyfejedelem elsősorban a Német-római Birodalom felé kíván puhatolózni, nem pedig a görög rítusú Bizánc irányában. Belpolitikailag is motivált választás lehetett, hogy Géza a Nyugat mellett tette le a garast, hiszen a magyarság szállásterületének déli peremvidékén legalább két törzsi állam vezetői már korábban nyitottak Bizánc felé. Ha Géza a görög rítust és a bizánci orientációt választja, akkor második helyre szorul e törzsi vezetők mögött. Amikor tehát a magyar nagyfejedelem 973-ban elküldte a követeit a quedlinburgi birodalmi gyűlésre, és nyugati térítőket hívott, az nagyon is politikai döntésként fogható fel. Géza részéről amúgy borzasztóan kockázatos lépés volt, ekkoriban ugyanis a Német-római Birodalom expanziós politikája egyfajta többlépcsős terjeszkedés modelljére épült. Ennek első lépcsőfoka az volt, hogy a szomszédos pogány népek közé térítőpapokat küldtek, majd második a fokon megpróbáltak az adott területen német fennhatóság alatt működő egyházszervezetet kiépíteni, végül harmadik fázisként következett a katonai bevonulás és a tényleges hódítás. Gézának és Istvánnak tehát nagyon okosan kellett politizálnia ahhoz, hogy Magyarország ne váljon vazallus állammá. Ezért volt különösen fontos, megint csak elsősorban politikai szempontból, hogy István rögtön az uralkodása elején nekilátott az önálló egyházszervezet kiépítésének.

Ezzel együtt hogy sikerült elkerülnie a német egyház­szervezettől való függést?
Nagy valószínűséggel ez a házasságának és a korábbi évek külpolitikájának volt köszönhető. A magyar nagyfejedelemség volt olyan erős ebben a korszakban, hogy ellen tudjon állni a Német-római Birodalomnak. Az ezredforduló környékén a németek egyaránt megkísérelték függésbe vonni a magyarokat, a cseheket és a lengyeleket. Mi csupán rövid időre lettünk a németek hűbéresei 1044 után, a cseheknek viszont nem sikerült elkerülniük a vazallussorsot. A lengyelek az új évezred elején nem tudtak kialakítani tartósan centralizált monarchiát, a magyar uralkodóknak ez is sikerült. Az ezredfordulón tehát a három közép-európai nép állam­alakulatai közül egyedül a Magyar Királyság tudott ellenállni a Német-római Birodalom nyomásának.