A szabadon lebegő mindentudókról

Kétféle ember van, aki mindenhez ért: a király és az újságíró – tartja egy mondás. A király politikus, az újságíró meg – mondjuk így – értelmiségi. Ugyan ez eleve furcsa kifejezés, mert úgy tesz, mintha annak, aki nem értelmiségi, nem lenne értelme, de hát az értelmiségiek szerint az értelmiséginek több esze van, mint a hétköznapi értelemmel bíró embernek. Az értelmiségiek általában magasztos eszmék letéteményesének és képviselőinek gondolják magukat – és persze függetlennek. Függetlennek például a választótól, és így függetlennek a választó nyárspolgárok provinciális érdekeitől.

Ezért az értelmiségi, minthogy független a társadalomtól, szabadon lebeg felette – így le tudja nézni, és eltartott kisujjal tudja piszkálgatni a társadalmat. Ezt nevezik társadalomkritikának. Ez a társadalomkritika általában az egyenlőség, a szabadság és a haladás nevében fogalmazódik meg. Ezeket a dolgokat a választópolgárok kisstílű, mindennapi ügyes-bajos dolgai és szűklátókörűsége hátráltatja. A politikussal értelmiségi szempontból az a baj – ha már nem király, azaz nem isteni jogon kormányoz, hanem a nép választja –, hogy függ a néptől, és belegabalyodik a nép ilyen-olyan érdekeinek hálójába. Az értelmiségi ezért lenézi a politikust, hiszen a politikus nem lebeg szabadon a társadalom felett, és nem lát rá felülről, független madártávlatból, ahonnan nemcsak a társadalmat lehet látni, hanem a messzi célokat, a távoli látóhatárt is.

Eközben az értelmiségi furcsamód demokratának gondolja magát. A politikust pedig lepopulistázza, amiért hallgat a nép szavára. Pedig modern tömegdemok­ráciában nehéz nem populistának lenni: a demokrácia eleve populista jelenség. De ilyen ellentmondások nem érdeklik az értelmiségit.