Van nekem egy mániám

Van nekem egy mániám. Ha idegen, új városban járok, nemcsak a bédekkert viszem magammal, de igyekszem mindig olyan olvasmányt is választani, amely valamiképpen kötődik az adott helyhez. Ettől egy kicsit helybelinek érzem magam, és valamelyest megszűnök idegen lenni. Ismerősebbek lesznek a helyi ízek, illatosabbak a szagok, élénkebbek a színek. Így történt, hogy amikor legutóbb Bázelben jártam, Paracelsus műveinek gyűjteményét olvasgattam, főképp a Paragranum címűt, az igaz gyógyítás oszlopairól. A magát az emberiség egyik legkiválóbb doktorának tartó orvos és okkultista ugyanis vándorlásai közepette egy időre megtelepedett a gyönyörű svájci városban, még a helyi egyetemen is oktatott.

Műveit olvasgatva igencsak meglepett, hogy olykor milyen trágár módon szól nagy ellenfeléről, Galenusról és követőiről. A fő különbség köztük abban állt, hogy míg az ókori görög Galenus az ellentéteken alapuló orvoslást hirdette, addig a polihisztor Paracelsus a hasonlót a hasonlóval gyógyászati alapelve mellett tette le a voksát. Jogász lévén rögtön eszembe jutottak az organikus államelméletek, amelyek az államot egy élő egységként fogják fel, az egyes állami szervek és polgárok pedig ennek a nagyobb egésznek egy-egy funkcionális részét alkotják. Ha egy ilyen élő államszervezetre vetítjük Galenus elméletét, a fékek és egyensúlyok rendszerét kapjuk: a szervezetbeli diszfunkciókat valamilyen belső, ellentétes erőnek kell helyrehoznia. Ez azonban belső meghasonláshoz vezethet, és jól tudjuk: „Ha valamely ország meghasonlik magával, az az ország nem állhat tovább fenn. Ha egy ház meghasonlik magával, az a ház nem állhat fenn tovább” (Mk 3,24–25). Elég, ha körbenézünk a világban, a fékek és egyensúlyok rendszere nem is vizsgázott igazán jól az utóbbi évek stresszhatásai alatt.