Jogásznak lenni (mégiscsak) jó

Joghallgatóként korán megtaláltak a jogászokat alázó beszólások, mint például rendes ember csak bajban találkozik jogásszal, aki azt súlyosbítani is fogja váláskor, pereskedéskor; csak aljas jogszolgáltatás van, nem pedig igazságszolgáltatás; stb. A bölcsészkaros volt évfolyamtársaim jelezték, ha átmegyek az „ingyenélő sznobokhoz”, ők bizony nem fognak megismerni. Oktatóink eközben arra treníroztak, hogy a sok információból a jogi megítélés szempontjából fontos elemekre fókuszáljunk, vagy hogy haladjuk meg a szemet szemért, fogat fogért elvet. Hallhattuk az erre vonatkozó bölcsességeiket is: a jogászok a „társadalom mérnökei”; a jog „a jó és a méltányos művészete”; a jogász a cégek „írástudója”. A jogásztársadalom a hétköznapok morális kínjai között megtanulja, hogy ezek a közmondások valójában a hivatásának az ideái, és nem a praktikumról szólnak.

Ma sem jobb a helyzet, amikor a jogászi hivatásrendek társadalmi presztízséről hallunk. Nem mintha a jogi karokra jelentkezések száma érdemben csökkenne, ám a klasszikus pályán dolgozó jogászok munkáját megvető szalagcímek minősítik. Keményebb a hangnem, mint joghallgató koromban. Hogy a bírói ítéletek ne csak a törvényeken alapuljanak, hanem inkább „találkozzanak a társadalom igazságérzetével”. Hogy botrányosan enyhének tartja a közvélemény az áldozatát kútba dobó gyilkos büntetését. Hogy felháborító, hogy van ügyvéd, aki elvállalja egy nyilvánvalóan gazember védelmét a bíróságon.

El kell fogadni, hogy a társadalmi béke fenntartásának a része, ha jogszabályaink az erkölcsi értékrendünket is tükrözik, és ha a jogot alkalmazók döntései a jó és méltányos, igazságos büntetést, vitarendezést szolgálják. A jogi eljárások maguk alkalmasak arra, hogy az esetleges hibákat a jog­orvoslatok és az alkotmánybíráskodás révén kijavítani vagy a társadalmi tűréshatáron belül tartani tudják.