Pilinszky egy-egy mondatával iszonyú súlyt ad művészetnek, beszédnek, csendnek, szépségnek.
Pilinszky János 1971-ben Franciaországban látta a híres avantgárd színházrendező, Robert Wilson és társulata A süket pillantása (Deafman Glance) című előadását. Azzal, hogy lenyűgözte a darab, keveset mondtunk. A költő Shakespeare-rel, Racine-nal, Bachhal, Dosztojevszkijjel említette egy lapon Wilsont. Hamarosan alkalma volt megismerkedni a darab egyik szereplőjével, a fekete Sheryl Suttonnal is, akinek akkoriban egy magyar emigráns, a ma New Yorkban galériát üzemeltető Gát János volt a szerelme.
Pilinszky a század legnagyobb színésznőjeként tekintett rá, s noha nyelvi nehézségek miatt túl mélyre nem hatolhattak beszélgetéseik, a költőt nem eresztette Sutton kisugárzása. Haláláig kapcsolatban maradtak, filmet, színdarabot tervezett vele és Törőcsik Marival, arra kapacitálta, hogy költözzön Balatonfüredre, és papírra vetette képzelt dialógusaikat.
Így született meg a Beszélgetések Sheryl Suttonnal, amit most a Magvető Kiadó négy évtized után újra önálló kötetként jelentetett meg. Hogy miről szólnak ezek a párbeszédek, azt nem egyszerű összefoglalni. A Wilson-darab kapcsán művészetről, színházról, nagyvárosról: ez a legrövidebb válasz. Közben viszont – ahogyan maga a költő is utal rá – Pilinszky esszéinek egyfajta szellemi szintézise is ez. A modern irodalom nem meri vállalni az unalom kockázatát. A minőség az, aminek nincs ideje. A költészet közege a jóvátehetetlen. A művészet nem puszta kitalálás, hanem a valóság kitalálása. A művészet látszat és valóság igazságtevő helycseréje. A valódiból semmi, majd a semminél is gonoszabb mintha lett a művészetben és megszokott életünkben egyaránt.
Elbeszéléstöredékeket, emlék- és álomképeket, színházelméleti fejtegetéseket, Simone Weil-idézeteket fűz egybe Pilinszky. Felfesti pusztulásba bukó költői tájképeinek elméleti hátterét. Kár tagadni, vannak benne gyengébb részek: az a „totális” érzékenység, amely utánozhatatlan húzású lírai életművet termett, itt olykor érzékenykedőnek hat. Közben meg jóformán már a harmadik fejezetnél érzem, hogy időről időre le fogom venni a könyvet a polcról. Pilinszky egy-egy mondatával olyan iszonyú súlyt ad művészetnek, beszédnek, csendnek, szépségnek, hogy egészen elhiszem: nem biztos, hogy fásult tartalmatlanságra vagyunk ítélve.
Nicholas Tate konzervatív oktatási szakértő szerint az iskolák rangsorolása ösztönzi a teljesítményt, a tanári tekintély elengedhetetlen, és a mobiltelefonok korlátozása javítja a diákok koncentrációját.
A történelem megértéséhez meg kell fejtenünk a nagy kognitív átmenetek titkát; a társadalmak a tudásszerzés, a termelés és a hatalomgyakorlás hármas metszetében léteznek, a nagy változások előidézője pedig minden esetben a hitrendszerek átalakulása – vélte Ernest Gellner, a „filozófiai antropológia” mestere.
A férfi tiltakozásként elégetett egy Koránt a nagykövetség előtt – ezt követően késsel támadtak rá.
A felsőoktatási intézmények előszeretettel gondolnak magukra a haladás zászlóvivőiként, ám saját megújulásukkal szemben többnyire radikálisan konzervatívok. Vízió, idő és a kisszerűség levetkezése is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a képesek legyenek megőrizni relevanciájukat, és felkészüljenek a jövőre.
Mondatai a pitiánerség ellentétei: hétköznapiak, de valódiak. Mit akarnak ezek a mondatok? Egy másik életet, ami nem hazugságban telik.
A keserű igazság az, hogy a Nyugat nem fog világháborút kockáztatni Ukrajna területi integritásáért.
Úgy tűnik, Tóth Márton egyre kellemetlenebb a saját közösségének is.
