János és Sheryl

Pilinszky János 1971-ben Franciaországban látta a híres avantgárd színházrendező, Robert Wilson és társulata A süket pillantása (Deafman Glance) című előadását. Azzal, hogy lenyűgözte a darab, keveset mondtunk. A költő Shakespeare-rel, Racine-nal, Bachhal, Dosztojevszkijjel említette egy lapon Wilsont. Hamarosan alkalma volt megismerkedni a darab egyik szereplőjével, a fekete Sheryl Suttonnal is, akinek akkoriban egy magyar emigráns, a ma New Yorkban galériát üzemeltető Gát János volt a szerelme. 

Pilinszky a század legnagyobb színésznőjeként tekintett rá, s noha nyelvi nehézségek miatt túl mélyre nem hatolhattak beszélgetéseik, a költőt nem eresztette Sutton kisugárzása. Haláláig kapcsolatban maradtak, filmet, színdarabot tervezett vele és Törőcsik Marival, arra kapacitálta, hogy költözzön Balatonfüredre, és papírra vetette képzelt dialógusaikat.

Így született meg a Beszélgetések Sheryl Suttonnal, amit most a Magvető Kiadó négy évtized után újra önálló kötetként jelentetett meg. Hogy miről szólnak ezek a párbeszédek, azt nem egyszerű összefoglalni. A Wilson-darab kapcsán művészetről, színházról, nagyvárosról: ez a legrövidebb válasz. Közben viszont – ahogyan maga a költő is utal rá – Pilinszky esszéinek egyfajta szellemi szintézise is ez. A modern irodalom nem meri vállalni az unalom kockázatát. A minőség az, aminek nincs ideje. A költészet közege a jóvátehetetlen. A művészet nem puszta kitalálás, hanem a valóság kitalálása. A művészet látszat és valóság igazságtevő helycseréje. A valódiból semmi, majd a semminél is gonoszabb mintha lett a művészetben és megszokott életünkben egyaránt.

Elbeszéléstöredékeket, emlék- és álomképeket, színházelméleti fejtegetéseket, Simone Weil-idézeteket fűz egybe Pilinszky. Felfesti pusztulásba bukó költői tájképeinek elméleti hátterét. Kár tagadni, vannak benne gyengébb részek: az a „totális” érzékenység, amely utánozhatatlan húzású lírai életművet termett, itt olykor érzékenykedőnek hat. Közben meg jóformán már a harmadik fejezetnél érzem, hogy időről időre le fogom venni a könyvet a polcról. Pilinszky egy-egy mondatával olyan iszonyú súlyt ad művészetnek, beszédnek, csendnek, szépségnek, hogy egészen elhiszem: nem biztos, hogy fásult tartalmatlanságra vagyunk ítélve.