Isten éltessen, Laibach!

Egy homokozó szélén ülök a kilencvenes évek elején, konspiratív találkozóra várva. A helyi kulturális nagyfőnökkel és 
Laibach-menedzserrel, Igor Vidmarral van randevúm műanyag játékok között egy szlovén lakótelepen. Megbeszéltük, hogy idehozza a fellelhető Laibach-információkat, amelyeket fel tudok majd használni készülő, Laibach és a Neue Slowenische Kunst (NSK) című diplomamunkámhoz. Aztán megjelenik egy szakadt lemezborítóval, ennyi van, nyújtja át, nem nagyon vannak rólunk átadható infók, ködösít.

Harminc éve tényleg azt hittem, hogy Ljubljana tele lesz a furcsán posztmodern NSK és zenei részlege, a Laibach dolgai­val és kiállításaival, de a rendszerváltás idején tényleg nem találtam ott semmit. Azóta azonban nagyot fordult a világ: mára szlovén nemzeti kinccsé vált az egykoron szégyellt, Ljubljana német nevét viselő művészegyüttes, amelynek tagjai egy teljes életet tettek fel arra, hogy minimum görbe tükröt mutassanak a politikának és a vele struktúrájában sziámi ikertársként működő szórakoztatóiparnak. Akkoriban az volt az urban legend, hogy maga az NSK és a Laibach vetett véget Jugoszláviának, és alapította meg Szlovéniát; az viszont tényleg nem vicces pletyka, hogy az NSK romjain létrehoztak maguknak egy fiktív, mégis nagyon valós, igazi útlevéllel manipuláló, álnagykövetségekkel rendelkező képződményt, az NSK-államot, amelynek akár a kedves olvasó is állampolgára lehet, mert már most több „lakosa” van, mint mondjuk a Vatikánnak. Nem zenekarról van itt szó, mondom.

A „zenekarság” pontosan negyven éve ürügy vagy eszköz, hiszen miközben a populáris kultúra agyatlanul harsány kulisszái mögé rejtik a náci és szovjet Kunst legordenárébb közhelyeit, „birodalmasítják” az osztrákgagyi Opus együttes Live is Life-ját, sőt megtalálják a harapós politikai maszlagot a Queenben vagy a Jézus Krisztus szupersztárban is. A Laibach behatárolhatatlan, definiálhatatlan akcióművészet. Bowie és Dylan szerepjátéka és metanyelve kutyafüle az övékhez képest, náluk a színpad-zene-közönség szentháromság is csak apropó egy csavaros, speeri társadalompolitikai geghez. Csúcsra járatják az énekes, diktátor kontra közönség, befolyásolható massza párhuzamot is. Elsőként lépnek fel idió­ta kommunista apparatcsikok előtt Észak-Koreában, a vörös Disneyland titkosszolgálatát úgy verik át, hogy Joseph Goebbels is büszkén lapogatná meg rajtuk a műszovjet vállpántot.

A Laibach egyszerre Beuys, Bécsi Akcionizmus, Test Dept és Throbbing Gristle, dadaizmus és proletkult, baloldali aktivizmus és flörtölés a szvasztikával, miközben műalkotássá emelik a közönség hülyének nézését. „Annyira vagyunk nácik, amennyire Hitler művész volt” – mondják a szokásos lai­bachi aforisztikus fordulattal. Ezek a már-már ciorani bonmot-k leginkább a kifogástalan modorú és intellektusú főideológustól, Ivan Novaktól származnak, aki mindennap képes meglepni a világot egy olyan kiszólással, mint hogy „nem ragaszkodunk megszállottan ahhoz, hogy megértsenek bennünket, hiszen magunkat sem értjük”. A Laibach szembemegy az individualista popuniverzummal, atomjaira bontja, mint az 1968 előtti szituacionisták. Popzenekar, amely a popkultúrából csinál totális viccet. „Fájdalmat kell okoznunk, hogy megértsd a fájdalmat” – mondja Novak, mert tisztában van az ember töredékességével. A Laibach olyan gesztusokat tesz, mintha látszólag az Imigyen szóla Zarathustra lapjairól lépnének ki felemelt fejjel, de tudják jól, hogy Nietzsche közvetlenül teljes elborulása előtt egy félig agyonvert lovat ölelt át zokogva.