Dőlnek a francia szobrok is?

Az Egyesült Államokból Európába és az Antillákra is megérkezett az a szobordöntő revanskultusz, melynek egyre kevésbé titkolt szándéka az egykori gyarmattartó országok történelemkönyveinek átírása. Noha a francia elnök szavakban elítélte az efféle rongálások útján megnyilvánuló tiltakozásokat, sokan úgy vélik: ahhoz, hogy a kormány megalázkodjon az önkényes igazságosztók előtt, elég volt húszezer tüntető a Párizsi Igazságügyi Palota előtt, a sárga mellényesek negyedmilliós, békésen menetelő tömegét viszont annak idején semmibe vette, gumilövedékkel és könnygázzal oszlatta Emmanuel Macron. Van-e miért csodálkozni azonban, ha Macron maga úgy véli, hogy francia kultúra nem létezik, csupán francia kulturális örökség van, amelyet tovább kell építeni?

Franciaországban Jules Ferry és Jean-Baptiste Colbert szobra sem ússza meg az összeverődött – túlnyomórészt bevándorló-hátterű – tömegek tomboló dühkitörését. Ferry emlékét számos utca és iskola őrzi: nevéhez fűződik az általános és kötelező oktatáshoz való jog megteremtése, de a gyarmatosítás és az imperializmus meggyőződéses híve és ideológusa is volt egyben. Colbert XIV. Lajos minisztereként, elkötelezett merkantilistaként – gazdaságfejlesztési programja révén – Európa meghatározó hatalmává tette Franciaországot, bűne az volt, hogy megalkotta a Fekete törvénykönyvet, amely a gyarmatbirodalmi rabszolgatartásról rendelkezett. A tiltakozók szemében ezek a gyarmat- és rabszolgatartást szimbolizáló műemlékek ma is a diszkriminációval egyenértékűek, így feljogosítva érzik magukat az elmúlt hetek-hónapok tetteire. (A Victor Schœlcher-szobor megrongálása a Franciaországhoz tartozó Martinique szigeten még jóval George Floyd halála előtt történt.)