Csak mi vettük komolyan a kereszténységet

Orbán Balázs interjúja a Mandiner hetilapban.

Ön nemrég tért haza Frankfurtból, ahol kutatómunkát végzett, amikor a koronavírus-járvány Európát is elérte. Hogyan lehetett Németországban tudományos munkát végezni az általános leállás idején?
Egy húsz-huszonöt évvel ezelőtt Münchenben elkezdett kutatási programomat folytattam Frankfurtban a középkori egyházi bíráskodás németországi történetéről. A február és még a március eleje is aggálytalanul telt, aztán közbeszólt a járvány: bezárt az egyetem, úgyhogy a kölcsönzött könyvekkel, illetve internetes anyagokkal folytattam a munkát. Mindennap reggeltől este hét óráig dolgoztam a szállásomon, ezután átültem a televízió elé, és megnéztem a ZDF közszolgálati adó aznapi hírműsorát.

Ha már német média, magyar szemmel milyen benyomást keltett, ahogyan a német közszolgálati adók tálalták az eseményeket? 
Amikor Strasbourgban, francia területen kulminált a járvány, és az ottani ellátórendszer már nem bírta a terhelést, Németország sok fertőzött kezelését átvállalta. Az erről szóló hírblokkban kiemelték, hogy a német egészségügyi ellátórendszernek milyen hatalmas a kapacitása, és jelentős tartalékai vannak. Nem hasonlították ugyan össze a franciával, az üzenet így is egyértelmű volt. Ez a fajta magabiztosság az élet minden területén jelen van a németeknél.

Hogyan tudjuk ezt mi, közép-európaiak jól kezelni?
Abban a hiszemben éljük az életünket Mohács óta, hogy a közép-európai, erősen német karakterű politikai, gazdasági térségnek szövetséges partnerei vagyunk. Ebben a szakmai és a személyes szálak egyaránt erősek, a gazdasági rendszerben kőkemény érdekek határozzák meg az együttműködést. A politikai színtér viszont egészen más. Egyetlenegyszer volt vezető hír Magyarország, amikor bevezették a rendkívüli jogrendet. Akkor pedig olyan személyt szólaltattak meg Budapestről, aki erősen kritikus hangnemet képviselt, de érdemben nem igazán állított sokat, beszéde terjedelmes részét közhelyek tették ki. Ezek a közhelyek csak felerősítették azt a sugalmazott üzenetet, hogy Magyarország diktatórikus rendszer, ahol formailag mintha rendben lenne minden, de időnként kibújik a szög a zsákból. A médiában is megjelenő német politikai közgondolkodásban nagyon határozott ez az egyoldalú liberális attitűd.

Ebben a rovatban gyakori téma a szuverenitás. Több szakember említette, hogy a német jogtudomány célja a közös európai identitás jogi alapjának a megteremtése. Érzékelhető volt a frankfurti kutatóút során ebből valami? És hogyan illeszthető bele a gondolatmenetbe a német alkotmánybíróság legutóbbi döntése?
A válaszhoz visszatekintenék az alkotmány- és egyháztörténet terén gyűjtött tapasztalataimra. A középkortól jellemző, hogy a németek mindig Európában gondolkodtak. Az egyházi vetület azért érdekes, mert az angolok létre is hozták a nemzeti egyházukat, a franciák pedig majdnem. A németek viszont soha nem akartak saját egyházat. Ők mindig birodalomban gondolkodtak, ami Európát jelentette. Ezt a sok évszázadra visszanyúló gondolkodásmódot érzékelni vélem ma is. Az alkotmánybíróság döntése pedig jól jelez valamit ebből a jogi identitással kapcsolatos törekvésből, hiszen meg merte fogalmazni, hogy a német alkotmányos identitás minden mást megelőz.

A német egyházról beszélgetve felsejlik egy elmélet, amely szerint az egyes országokban a vallás alapvetően határozza meg az Európához fűződő viszonyt. Leegyszerűsítve, a katolikus országokban az univerzalista szemlélet miatt erősebb a föderalista felfogás, a protestánsok pedig inkább partikulárisan, nemzeti keretekben gondolkodnak. Valóban létezik ez az összefüggés?
Ez érdekes új gondolat. Én a középkort kutatom, ott egyszerűbb a kérdés, mert a világ akkor monolitikus módon Róma-központú volt. Az egész struktúra megváltozott a protestantizmus 16. századi megjelenésével. Németország esetében ez túlnyomórészt az evangélikus vallást jelenti. Tudni kell azonban, hogy a két egyház között ma már rendkívül szoros az együttműködés. A németeknél nem érzem azt a felekezeti vetületben megragadható különbözőséget, amely Magyarországon kiélezettebb a protestánsok és a katolikusok között, és ami talán a kuruc-labanc ellentétre vezethető vissza. Mindamellett azt sem szabad elfelejteni, hogy pont az erdélyi reformált vallások – főleg a református – milyen megtartóerőt jelentettek a magyarságnak.

A vallás megtartóerejéhez kapcsolódik az az alaptörvényi szabályunk is, amely kimondja, hogy a keresztény kultúra Magyarország alkotmányos identitásának is a része, és ennek a védelme minden állami szerv feladata. Volt alkotmánybíróként ezt hogyan fordítaná le?
Egyszerű a kérdés. Vallásos ember vagyok, ezek az összefüggések fontosak számomra. A magyar kultúra meghatározó szegmense a jogi kultúra is. Elszakíthatatlan az Európába – a latin, nyugati keresztény Európába – való bő ezeréves beágyazottságunktól. Az alkotmányos identitás tekintetében az új alaptörvényünk nevesítve is beemelte a történelmi alkotmány elnevezést. Egy olyan jogi kultúrának a manifesztumát láthatjuk ebben, amely bizonyítja, hogy az valamiképpen a történelem folyamatában mutatja meg önmagát. Vagyis nem pillanatfelvételként akar önmagára tekinteni, mint a franciák esetében. Az jut erről eszembe, hogy az 1930-as években Magyarországon elindult egy mozgalom, hogy íróink, gondolkodóink fogalmazzák meg, ki vagy mi a magyar számukra. A megszületett művek közül nekem Babits tanulmánya tetszik a legjobban, amelyben kifejti, hogy a magyar szemlélődő embertípus. Ezt a szemlélődő attitűdöt mélyen át tudom érezni. Minden ősöm magyar, ennek tulajdonítom sokszor azt, hogy nem kedvelem a pillanatfelvételeket, sokkal inkább szeretek időt hagyni a gondolataimnak.