A történelem végének vége?

Vannak hasznos és kevésbé hasznos közhelyeink arról, milyen fontos a közéleti párbeszéd Európa országainak döntéshozói között. Hiszen Magyarország számára sorsdöntő, hogy merre és hogyan halad az európai nemzetek közössége. De Európa számára legalább annyira sorsdöntő, hogy Közép- és Délkelet-Európa, benne Magyarországgal, betöltheti-e az őt megillető szerepet, amikor közös jövőnkről cserélünk eszmét. Ezt az eszmecserét nem lehet a politikai korrektség szűk keretei közé szorítani. Mi a világ ezen felén a kommunizmus megdöntése után a nyílt, világos beszédet választottuk: a dolgokat nevükön nevezzük, s nem valamilyen ideologikus definíciót erőltetünk rá a valóságra. Meguntuk a sorok között olvasni tudást, még ha nem felejtettük is el teljesen. A cenzúrázatlan beszéd persze nem közép-, kelet- vagy nyugat-európai sajátosság, mint ahogy a (belső) cenzúra sem. Ezért volt üdítő a francia filozófus-politikus, európai parlamenti képviselő François-Xavier Bellamy gondolatait hallgatni Budapesten, amikor három közép-európai politikai vezető beszélgetését vezette be. Tőle származik a megfogalmazás a „történelem végének végéről”. A biztonsági, migrációs, gazdasági-pénzügyi, politikai válság utáni globális járványválság végleg leszámolt a történelem végének progresszivista illúziójával. Eszerint az emberiség már éppen megérkezett volna a globális boldogság korszakába, amikor semmi más feladat nem maradt már, mint hatékonyan működtetni a gazdaságot, kicsit szabályozgatni a piacot, míg mindenki el nem jut a kényelmes jólét állapotába. Akik a történelem végét megjósolták a liberális demokrácia győzelmével, azok szerint nincs más választásunk, mint menetelni a jövő felé, s lecserélni mindazt, ami a múltunkhoz, örökségünkhöz köt bennünket, hiszen az kizárólag akadálya lehet a végső kiteljesedésnek. Bellamy megnevezte az emberi létezés azon alapvető jellemzőit, amelyeket ez a fejlődés valami hasznosabbra, divatosabbra akar cserélni.