Az elmeolvasás az embernek az a társas képessége, amelynek révén a másik ember viselkedésének értelmezése alapján képes megjósolni, hogy egy következő helyzetben az miként fog majd cselekedni. E képességet többek között a kognitív narratológia tudománya is vizsgálja.
Elmeolvasási képességünk valamikor az őskorban, a bővülő társas kapcsolatok idején alakult ki. Segítségével egy emberi csoportban minden bizonnyal az került előnyösebb helyzetbe, aki a mások érzelmi megnyilvánulásaiból következtetni tudott várható reakcióikra, így gondolatban egy lépéssel előrébb járt a társainál. Igen hasznos tudásról van szó, ezért – ha nem is tudatosan, de – megőriztük, s magunkkal hordozzuk a modern társadalomban is. E képességünk sok tudományterület vizsgálatának a tárgya, közülük az egyik legújabb a természet- és társadalomtudományok határvidékén található kognitív narratológia.
A kognitív narratológia voltaképpen az agykutatás és a műszeres, gyakorlati pszichológiai kutatások eredményeit felhasználó irodalmi befogadáselmélet, amelynek a középpontjában maga az olvasó áll. Horváth Márta, a Szegedi Tudományegyetem irodalomkutatója néhány hete megjelent, A történetmondás eredete című könyvében nemcsak betekintést kínál e különleges tudományág gondolkodásmódjába, hanem konkrét példákkal is szolgál: miként és miért éppen úgy hatnak ránk olvasmányélményeink.
Az alapvető válasza: a gondolkodási csapdák révén. A kognitív pszichológia a bennünket körülvevő világ megismerésére szolgáló oksági gondolkozásra használja ezt a fogalmat. Ez az oksági gondolkodás evolúciós alapú: ha két esemény egy időben vagy szorosan egymást követően játszódik le, akkor hajlamosak vagyunk oksági viszonyt feltételezni közöttük. Szél támad, s az asztalra tett labda leesik. Biztosan a szél fújta le – gondolhatjuk. Pedig lehet, hogy az enyhén ferde asztallapról előbb-utóbb magától is legurult volna. Az oksági, kauzális gondolkodás néha tévutakra visz. Az emberi fejlődés során azonban mégis összességében előnyös lehetett, hiszen a gyors döntés meghozatalát segítette, ami elengedhetetlen volt a túléléshez.
Az olvasmányélményeink, az irodalmi művek képesek az ösztönös oksági gondolati mechanizmusokat működésbe hozni. Egy regény ugyanis soha nem írhatja le egy cselekmény valamennyi körülményét: ha arról olvasunk, hogy egy sötét szobában közeledő léptek zaja koppant, akkor korábbi személyes tapasztalásaink révén a sötétségről és az ismeretlen léptekről főként rémisztő képzetek társulnak e leíráshoz, fenyegető jelenségként értelmezzük – kevésbé gondolunk arra, hogy egy anyuka is lépkedhet az elaludni készülő gyermeke felé, hogy megigazítsa rajta a takarót.
„Ez a képességünk valamikor az őskorban, a bővülő társas kapcsolatok idején alakult ki”
Tudomány és vallás, tények és elméletek, lyukak és Isten, hitek és bizonyosságok. A fókuszcsoportos Nagy Ádám szétszedi Tudóslányt, mi nekiesünk Nagy Ádám mondásainak. Szilvay Gergely írása.
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Hiába, Jakab Péter nem tanult elődje hibájából: Vona Gábor „elvette”, ő eladta a párt lelkét. Knopf Alexandra írása.
A kétszáz éve született Bereczki Mátéra emlékezünk. Gózon Ákos írása.
„Egy ország nem minden téren lehet versenyben – a legfontosabb, hogy a saját erősségeire koncentráljon” – vallja Sir Philip Campbell.
Több száz szakcikk, könyv, jogszabály került ki a tollából, meghatározó jogásza volt a 20. századi Magyarországnak: Nizsalovszky Endrére emlékezik szerzőnk.
Az Egyesült Királyságban ehhez még embercsempésznek sem kell lenni.
A HVG információi szerint Karácsony Gergely hiába hívott össze frakcióközi egyeztetést, a képviselők szinte egyetlen kérdésben sem jutottak megállapodásra, csupán irányokat szabtak meg, amelyek mentén szerintük a város működőképes marad.
