Történelemelefánt

A kifejezést a lengyel költő-esszéista, Czesław Miłosz használja A rabul ejtett értelem című esszékötetének utolsó fejezetében. „Ha valaki nagyon a lelkére veszi azon népek sorsát, amelyeket eltiport a Történelem­elefánt, méltán mondhatjuk róla, hogy kissé szentimentális alkat, és hogy sirámaival nem sokra megy.”

Mircea Eliade a történelem terrorjáról beszél, mely ellen az embernek – különböző stratégiák alkalmazásával – védekeznie kell.

Herczeg Ferenc A gótikus ház című önéletrajzi kötetében leírja egy nyomasztó álmát. A Markó utcában járunk, bírósági tárgyalóteremben, a padsorokban hallgatóság ül, elegáns urak és hölgyek zsongása tölti meg a termet, mintha színházi nézőtéren lennénk az előadás kezdete előtt. A bíróság elnöke az író nevét mondja, Herczeg a korláthoz lép, és megtudja, hogy elítélték. „Engem? – hüledezik. – És szabad tudnom, mire ítéltek?” A válasz rövid: halálra. „De hát mi a vád?” – kérdezi rémülten, mire a bíró így felel: „A vád nem egy cselekményre vonatkozik, hanem általánosságban mindenre, amit ön életében elkövetett.”

Elgondolkodtat ez az álom. 1939-ben, amikor önéletrajzi könyve megjelenik, az ünnepelt szerző hetvenhat éves. Sosem a töprengés, a vívódás volt rá jellemző, inkább az operett. Most mégsem lehet, hogy ne csináljon számvetést. És valamit megsejt, mintha megérezné a közeledő történelemelefánt lépteinek távoli dübörgését.

Erős ez a Miłosz-kép. A történelemelefánt. Nem Hannibál harci elefántjait idézi bennem, és nem is a dühösen csörtető vadat. Egy lassan vonuló őslény, egy se nem szelíd, se nem haragos masztodon lépdel megállíthatatlanul. Nem néz jobbra-balra, nem forgatja a fejét, csak lépdel, gigászi talpa alatt reszket és döng a föld, recsegnek-ropognak országok és birodalmak, ha ormányát meglódítja, fülét meglebbenti, falak dőlnek, népek hullanak… Erős kép. És realista.